unctio infirmorum, sírás, zokogás, aztán csend, talán elöljáró érkezett, a világi fecsegést imádság váltja és ének. összetört tagjaim melegség járja át, szívem felemelkedik, puha, lágy tenyér simítja végig a homlokom.
unctio infirmorum, erősíts meg a Szentlélek erejével, méltón várjam a jó halál kegyelmét, elfogadom, zokogva, bánkódva, a Te bölcsességedben és kegyelmedben bizakodva, hogy gyónás és szentáldozás nélkül ért utol a végzet.
unctio infirmorum, gyermekként a családi kúriában, apám egyenes derékkal néz a semmibe, szigorú vonásai elmosódnak, anyámat karolja. virágot szedek a réten, feléjük nyújtom, édesanyám olyan finoman veszi át a fehér szarvasbőr kesztyűbe bújtatott karcsú kezével, mintha porceláncsészét emelne. apámnak hófehér az arca, búcsúznak, bajok vannak a mama tüdejével, elutazik, és soha többé nem jön haza.
unctio infirmorum, apám nem néz rám. igen, ez így, és mindig így, korábban és később egyaránt. szűkre szabhatták a szívét, nem fért bele, csak a szerelem. akkor fogadtam meg, hogy én helyette is kitárom az enyémet, hatalmasra, hogy átfogja az emberiséget.
unctio infirmorum, Krisztus jegyeseként tiszták a napjaim, ha néha megkísért a sátán, irigység támad bennem a kinti csillogás iránt, keményebben súrolom a követ, éjszaka is beteget ápolok, még elszántabban imádkozom, mígnem ájtatos szavaim tükörsimára csiszolják a lelkem. megtanultam másokért élni, minden bonyolultság eltűnt belőlem, én a szolgálat vagyok, az odaadó figyelem, egy húr a láthatatlan hangszeren, amelyen zsoltárt kísér az Isten.
unctio infirmorum, apám koporsója eltűnik a családi kripta sötétjében, mosolyogva nézem, mert tudom, hogy ez a régóta vágyott találkozás, anyám az út túlfelén, a tőlem kapott réti virággal kesztyűs kezében. vasajtó zárja családunk történetét, az Úré vagyok, immár ők is az Úré, egyetlen ölelésben.
unctio infirmorum, jönnek a háborúk, gyilkolják egymást a férfiak, vadaknak nevezik őket, mert karddal, szuronnyal, süvítő aknával, puskával, bombával, gázzal, ezer sötét praktikával ölik egymást. szakad a hús, roppan a csont, és az erős férfiakban nyoma se marad a bestiának. nem kísértők, akikről novícia koromban annyit hallottam, szenvedéssé váltak, elesett, nyomorult emberekké, pillantásuk kegyelemért, gyógyulásért vagy könnyű halálért könyörgött. lemostam testük váladékait, egyes pillanatokban úgy éreztem, hogy a bűneik is távoznak ezzel, pedig talán nem is voltak bűneik, csak sorsuk, és a parancs, ami kivezényelte őket a halálmezőre.
unctio infirmorum, imádkoztam értük szakadatlan, hogy ha vannak bűneik, megbocsáttassanak az Úr előtt, mennyit imádkoztam azért, hogy teljesedjen be rajtuk az Ő akarata, a gyógyulás, a marcona sebekkel borított élet vagy a halál nyugalma.
unctio infirmorum, hazánk apróra zsugorodott, de nem veszett ki belőle a lélek. a város nőtt, ahogy teltek az évek, egyre meredekebbé vált a Káptalandomb emelkedője. egyre inkább tudtam, itt halok meg.
unctio infirmorum, és megint jött a halál, vonaton hozták a haldokló bakákat, az ártatlan fiúkat, a bűnös férfiakat, Istenhez közel, áldva és gyötörve bűntudattal. és hullottak a felhők közül a bombák, és jöttek öregek, anyák, gyermekek, tekintetükkel rajtam keresztül kérdezvén az Urat, ugyan miért? Miért?
unctio infirmorum, a bombák, a bombák, a bombák és a hírek. és a sebhelyes arcú karszalagos, aki embertársai hóhérja lett, rám kiáltott, szedje a lábát, öreglány, mert felrúgom, amúgy meg dicsértessék magának is. nevetett, nikotinsárga fogsora megidézte a halált, és éreztem, hogy én már nem leszek, amikor a börtön udvarán kötéllel a nyakában eléri a végzet. Istenem, add, hogy neki is legyen bocsánat, és ne haragudj rám, amiért nem kívánom annyira őszintén, ahogyan kellene.
unctio infirmorum, és jött a horda. amikor az ágyúzás abbamaradt, a harckocsik nyikorgó lánctalpaikon továbbgördültek friss vért és húst szimatolva, a falakra vészjósló plakátok kerültek, és mentem látogatni az időseket és az elhagyottakat, de szembe jöttek az olaj- és verítékszagú pufajkájukban, belökdöstek a romok közé, és amikor látták, hogy a rózsafüzért markolom, puskatussal törték össze az ujjaim. ütöttek és rúgtak, könyörögtem nekik, hogy elég, elég, az egyikük a fény felé tartva gyönyörködött a rózsafüzérben, csiszolt üvegből voltak benne a szemek, ahogy napsugár érte őket, különleges színekben ragyogtak, nézte, nézte, letépte róla a keresztet, messzire elhajította, közben éreztem, ahogy a bordáim törnek és ropognak, egyikük késsel közeledett a szememhez, de én nem a pengét láttam, hanem az azt tartó szerencsétlen embert.
unctio infirmorum, bocsáss meg az ellened vétkezőknek, és legyen meg a Te akaratod. meggyalázták – hallom, miközben sírva visznek lepedőbe csavarva, egy leakasztott ajtószárnyon kiterítve. állatok – feleli egy másik hang, nem érzek semmit, nem látok semmit, de mindent hallok.
unctio infirmorum, időnként odalép valaki az ágyamhoz, kezét tördeli, siránkozik. minden megszűnt körülöttem, mégis tudom, hogy nővéreim szépen lemosták a testem, a legjobb, legtisztább ünneplőruhába öltöztettek, összetört államat felkötötték, kivájt szemem finom szövettel lefedték, tört ujjaim közé tekerték a fekete szemű olvasómat, amit nem használtam, mert az anyámtól örököltem, és ha a kezemben volt, akkor kicsikét takarta előlem az Istent.
unctio infirmorum, nem szenvedek, pedig szenvednem kellene, mert ez a dolgok rendje, ha pedig nincs miért vezekelnem, miért nem szólít magához az Isten? aztán sikolyt és kiabálást hallok, Vili bácsi, Vili bácsi, kiáltja egy női hang, és sírnék, ha lennének könnyeim, mert megértem, nagy baj történt Vilmos püspökünkkel.
unctio infirmorum, szaladgálás és idegesség a folyosón, a mellettem virrasztó nővérek remegnek. beszédükből kirajzolódik a tragédia: a Püspökvárba menekített nőkért jött az ázsiai horda, Vilmos püspök pedig szembeszállt velük. Haslövés – suttogták –, alighanem végzetes.
unctio infirmorum, ott kellene lennem, hogy ápoljam. én vagyok a legtapasztaltabb nővér a városban. de nem ápolom, hanem csak fekszem, hallgatom a fény és a sötét neszeit, és azok zajongását, akiknek még terveket tartogat az élet. azt beszélik a nővérek, az is lehet, az oroszok bejönnek a kórházba, hogy befejezzék a rémtettüket, és ővelük akkor mi lesz, és mi lesz velünk Vili bácsi nélkül, és mi lesz velük én nélkülem ezekben a nehéz időkben?
unctio infirmorum, fülelek, komor, fojtott hangok a folyosón. aztán egyszerre csak felsír valaki a távolban, és mély, szívből jövő zokogás terjed szét az épületben. Vilmos püspök, kérlek, jöjj ide hozzám, fogd meg a kezem, vigyél magaddal a vértanúk ösvényén, a szentek útján. homlokomon az olaj, amivel megkented, széttépett, összetört, meggyalázott testem az űrben lebeg. vigyél engem Jézus jászolához, mutassa az utunkat hulló csillag vagy száguldó üstökös. anyácskám, friss virágot szedek neked.
Ezen írásom a Kakasszóra ébredjetek c. antológiában jelent meg, Nagycsütörtök, húsvéthétfő címen, 2021-ben.)
Az Anyám sírása halkul c. legújabb novelláskötetem már megrendelhető/előrendelhető a jelentősebb könyváruházakban.
The post unctio infirmorum appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post A félhelyes appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post A félhelyes appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post Talán cserebogár appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Bámulom a padot, valami miatt érdekes számomra, de nem tudom, hogy miért. Talán a piros színe teszi. Letojták a galambok – ötlik az eszembe. Mik azok a galambok? Leülök, nézem a cipőm, barna lábbeli, fekete fűzővel. Különös csomót látok rajta, nagyon érdekes, próbálok lehajolni, hogy jobban szemügyre vegyem, aztán bevillan: masni. Igen, ez masni. Valamikor én is tanultam masnit kötni, piciny gyerekként egy néni tanított, de nem a mama volt.
Mostanában sokszor próbálom felhívni a mamát, de mindig azt mondják, hogy már nem él. Meg nem is azzal a dologgal kell telefonálni, ami a kezemben van, hanem mutatják, hogy mivel. Nem ismerem azt az eszközt, talán csak tréfálnak velem. Mindig összesúgnak, ha ilyesmi van, talán nem értenek, vagy meg akarnak viccelni. Pedig ez csúnya dolog, többször is velünk ebédelt a mama, piros blézerben és fekete nadrágban, de ők úgy csinálnak, mintha nem látnák. Mostanában én is úgy csinálok, mintha nem látnám, de néha titokban rákacsintok, és ő elmosolyodik ilyenkor.
A mama nem tréfálkozik velem, tudja, hogy nem szeretem, az ilyesmi olyan, mintha kicsúfolnának. Mint akkor, amikor bekakiltam. Az a némi is ott volt, aki a masnit tanította, emlékszem, kiabált velem, a többiek meg nevettek. Aztán jött a mama, piros blézerben, és vele is kiabált. De a mama nem hagyta magát, az ő hangja sokkal erősebb volt, olyannyira erős, hogy be kellett fognom a fülem, és nagyon szégyelltem magam.
Nézem a cipőmet. Vajon ki kötötte ezt a masnit? Én nem tudok ilyet csinálni, pedig ez nagyon érdekes lehet. Talán a mama kötötte, vagy az a néni, aki tanította. De ha tanította, akkor miért nem tudok masnit kötni? Azt hiszem, rosszul tanított. Talán éppen ezért kiabált vele a mama. De hol van a mama? Talán apámmal.
A mamával van egy közös titkunk. Csak a miénk. A papa elesett a fürdőszobában, és a mama azt mondta, hogy menjek a szobámba, aztán nagy sokára ő is utánam jött, és mesét olvasott. Nagyon sok mesét. Az összes mesét felolvasta, ami a könyvben volt. Reggel, amikor behozta a kakaót az ágyamba, azt mondta, hogy a papa nagyon hosszú útra ment, és már nagyfiú leszek, amire hazatér, de fogadjam meg, hogy soha, senkinek nem beszélek arról, hogy a papa elesett, és arról se, hogy elutazott, mert ha ezt elmondanám másoknak, akkor a papa nagyon megharagudna, és bajba kerülne miattam. Szóval nem mondtam el senkinek, és a papa nem jött eddig haza, de most már minden pillanatban itt lehet, azért jöttem ki a parkba, mert már máshol lakunk, és hátha nem tudja, hogy hová kell jönnie, de a parkról tud, mert itt szoktunk hintázni, meg rollerezni, meg homokvárat építeni.
Ahogy a masnit nézem, észreveszek egy bogarat a cipőm mellett. Nagy bogár, a hátán fekszik, nem mozdul, pedig a hátukon fekvő bogarak kapálózni szoktak. Óvatosan megbököm a cipőm orrával, visszájára fordul, nem nyúlok hozzá, mert a mama nem szereti, ha megfogom a bogarakat. Barna a háta. Vagyis a szárnya. Nem mozdul, biztosan alszik. Vajon milyen bogár? Valamikor tudtam. Tudom, hogy tudtam, de nem jut eszembe, hogy hívják. Felnézek a lombok közé, sok-sok hasonló bogár röpköd körülöttük. Olyan, mintha felhő lenne. És némelyikük világít. Még soha nem láttam világító bogarat.
– A bácsi az égre bambul – mondja egy gyerekhang, aztán azt is hallom, hogy letorkollja egy nő, lehet, hogy pont az, aki a masnit tanította. Kinek tanította? Már megint elfelejtettem, amit korábban gondoltam.
Jaj, nem szabad bepisilnem, pláne, hogy itt van a kiabálós nő, és nincs itt a mama. Felállok, térdig tolom a nadrágom, pisilni kezdek. És akkor már ott van a kiabálós, de nem csak ő, hanem mások is ordítoznak, fenyegetnek, és sehol nincs a mama, így összekuporodok, sírni kezdek. Valamivel később már nem kiabálnak, hanem messziről figyelnek.
Egy szirénázó furgon érkezik, kék fény villog a tetején. Két férfi közeledik, nagyon kedvesek, így felállok, és sírva kérdezem, hol a mama? – Jöjjön bácsika – mondják, felhúzzák a nadrágomat, és be is gombolják. A gépkocsi oldalán van egy ajtó, két oldalról karolnak, és besegítenek azon. És van ott egy ágy is, amire ráfektetnek, és mondják, hogy biztos kiszáradtam, majd kapok egy infúziót, de ne féljek tőle.
És várom az infúziót, mert én nagyon szeretem az infúziót, különösen a tejcsokisat, amiben mogyorók vannak. Nézem őket mosolyogva, mert tudom, hogy elrejtették a finomságot, és majd, ha már nagyon szomorú leszek, akkor hirtelen az orrom alá dugják. Lehet, hogy éppen a mama hozza, aki elbújt, és ez is a tréfa része. Vagy a papa. De jó lenne, ha a papa hozná! Megérdemlem a tejcsokis infúziót, mert megtartottam a szavamat, senkinek nem beszéltem arról, hogy elesett.
Az egyik férfi azt mondja, hogy ne aggódjak, egy kicsit eltévedtek a gondolataim egy sűrű és sötét erdőben, és most nincsenek otthon nálam, de elvisznek egy olyan helyre, ahol majd megfelelő kezelést kapok. És meglátom, holnaptól minden jobb lesz.
Mit jelent az, hogy holnap?
Talán cserebogár.
(Image by Gerd Altmann from Pixabay)
The post Talán cserebogár appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post Apám szemével appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Rettenetesen zavartak a csonkolt emberek, jelenlétükben úgy tettem, mintha nem látnám a kéz, a láb, esetleg az ujjak hiányát, de ha ilyen emberrel beszéltem, a tekintetem előbb-utóbb odatévedt arra a bizonyos fogyatékosságra, a tapintatot legyőzte a kíváncsiság, és máris láttam, hogy a másik szemében megjelenik valamiféle mély megbántottság, vagy csak én képzeltem azt oda, mindenesetre ez elég volt ahhoz, hogy rettegjek az efféle találkozásoktól.
Tizennyolc voltam, apám a heverőn feküdt, kivételesen nem aludt, ami furcsa volt, mivel nyugdíjazása után, ha nem a kertben tüsténkedett, akkor szunyókált. A kert előtt a gyár volt a favorit, majd az alvás a második helyezett, így rendkívülinek találtam, hogy apám, az alvó ember most ébren volt, valamerre tekintgetett, talán a mennyezetet tanulmányozta, maga is csodálkozva, hogy miért nem alszik, vagy felkelni készült, esetleg a szükség szorította, de az még nem lehetett annyira sürgető, hogy a felüléssel, és a fürdőszobáig tartó út megtételével bajlódjon, viszont a takarót egy kicsit megmozdította, vagy csak a súlyától csúszott félre egy keveset, így kilógott a jobb lábfeje, a szőrtelen, márványszerű bőr szinte világított a délutáni fényben, és a nagy lábujján feketén virított egy folt.
Nem volt nagyobb egy kifejlett babszemnél, azonban gonoszul, sötéten csillogott, látszott, hogy valami nagyon-nagyon aljas jelenség, megszagolni nem mertem, de lefogadtam volna, émelyítő lehet az illata, édeskés, mint a halál szaga, amit korábban soha nem éreztem, később is csak évtizedek múltán, egy falusi ravatalozóban. Apám észrevette érdeklődésemet, és válaszolt a fel nem tett kérdésre: „Alighanem elmérgedt.” Riasztottam anyámat, ő se látott még ilyet, de mindketten tudtuk, ez az, amit üszkösödésnek írnak le a háborús regények.
Innét aztán beindult a futószalag, először a háziorvos, aztán a belgyógyászat, mert kiderült, súlyos cukra és érszűkülete van, s mindez komplex kezelést igényel. Különös, érdekes formájú gyógyszerek, értágítók jelentek meg a szokásos tabletták mellett, no meg inzulin, és végül közölték, hogy az érsebészet következik a sorban. Az ambuláns vizsgálat során azt mondták, feküdjön be, szépen leszedik a sebet, kicserélnek egy eret a combjában, és remélhetőleg minden rendben lesz.
Hatszemélyes volt a kórterem, apám az egyik középső ágyban feküdt, a másik öt beteg nagyjából vele egykorú lehetett, és iszonyodva fedeztem fel, hogy csaknem mindegyiknek hiányzik a lába. Volt, akinek bokából, volt, akinek térd alatt, másnak combtőből amputálták. Nézték az újonnan érkezettet, hallgatták, ahogy anyám mondogatja, ez csak egy rutin műtét lesz, olyannyira fejlett már az orvostudomány, hogy hipp-hopp jöhet haza.
Apám itta szavait, én meg lélekben összetöpörödtem, mintha ott se lennék, a zöld linóleumpadlót bámultam, majd az ágya szélét, a kórház tulajdonjogát hirdető piros pecsétet a lepedőn, néha pedig az enyhén vibráló neont, s rettegtem, nehogy a szomszédos ágyak felé pillantsak, számoltam a másodperceket, és vártam, mikor lesz vége ennek, mikor mehetünk innen. Persze tudtam, hogy ez nem egyszeri látogatás, időről-időre visszatérünk majd, de a következő vizit a távoli jövőnek tűnt, a jelen pedig menekülésre ösztönző, elhúzódó, kínos pillanatnak.
Egyfajta buborék vett körül bennünket, hiszen apám immár fontossá vált, betegsége kiemelte a megszokott rutinból, az üres, kiporszívózott nézőtérre becsöngették a közönséget, a színészek felsorakoztak a takarásban, de érezhető volt, hogy a színdarab nem vígjátéknak készül, azért mégiscsak bizakodtunk benne, hogy a drámának valamiképpen, talán egy utolsó, mesteri csavarral mégiscsak jó vége lesz, hiszen erőnkön felül fizettünk az orvosnak, és ezzel megtettünk mindent, amire befolyásunk lehetett. Az évtizedek alatt ki nem mondott szavak, az unalomba fulladt napi ügymenet, a csöndes szeretet és utálat hirtelen feltört párlatából körénk boruló langymeleg palástot aztán megrepesztette egy rekedtes hang: – Nálam is így kezdődött – szólalt meg az egyik ágyszomszéd, mire a többiek „nálam is, nálam is” kiáltásokkal helyeseltek, sőt különféle naturális orvosi részletekkel is előrukkoltak, melyek hallatán apám arca viaszfehérre változott, anyám pedig levetve úrinői maszkját, egészen közönséges hangszínben reccsent rá a féllábúak kórusára: „Fogják be a mocskos pofájukat!”
Pár nap múlva túlesett apám egy ércserén, később eltávolították a fél nagylábujját, majd az egészet, aztán a fél lábfejét, végül közölte a sebész, hogy nem gyógyul a vágás, térd alatt kell amputálnia, de szerinte akkor már minden rendben lesz. Apám, aki addig engedelmesen gördült az egészségügyi protokoll futószalagján, ezúttal megmakacsolta magát, és közölte, hogy „nem hajlandó szeletekben menni a másvilágra.”
Megint az ágy szélénél álltam, nem láttam a piros tintás pecsétet a lepedőn, talán a legutóbbi ágyneműváltásnál a túloldalra került, hallgattam, ahogy anyám csendesen sírdogálva könyörög, hogy engedje meg még ezt az utolsó műtétet, mert szüksége van rá a családnak, ha egy lába marad, vagy akár egy se, csak éljen. És csak sírt és sírt és mondta és mondta, én pedig meghallottam valami furcsa, elfojtott nyüszítést a háttérből. Az egyik féllábú beteg az arcára húzta a párnáját, és úgy próbálta elfojtani a zokogását. A másikuk az ablak felé fordult, félig háttal nekünk, talán kifelé bámult, de gyanúsan meg-megrándult a válla. A harmadik mankót ragadott, és kimenekült a kórteremből. A negyedikre nem emlékszem, ha egyáltalán voltak annyian.
Apám végül, amint életében mindig, engedett, megtörtént a műtét, és sok minden más még abban az időben, amíg élt a beavatkozást követően. Ezután már nem tudott egyedül mozogni, a legelemibb szükségleteit sem volt képes önállóan intézni. „Nézd meg fiam, hogy hová jutottam” – dünnyögte, amikor ráültettem a vécére. Én pedig örültem neki, hogy fiának szólított, és hogy beszélt velem. Soha nem voltunk annyira közel egymáshoz, mint azokban a hónapokban. Ha valaki jobbulást kívánt neki, felém csippentett a szemével, majd szinte azonnal kimondta: – Persze, persze, kedves rokon, legközelebbre kinövesztem.
Egy évvel később, iszonyatosan hosszúnak tűnő, keserves heteket követően távozott. Addigra a másik lábán is elkezdődött a baj, de aztán a teljes érrendszere feladta.
Lassan ható gyógyszer az emlék. Az utóbbi években már nem szorongok a szenvedőktől. Apám szemével nézek apám szemébe.
Fotó: analogicus képe a Pixabay-on
The post Apám szemével appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post Anyám sírása halkul appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Tapadt, tapadt, dörzsöltem évekig, de nem jött le, pedig ott se volt, talán csak képzeltem, bár konokul gonosz, néha kegyetlen megjegyzéseivel negyvenéves koromban is képes volt sírógörcsöt kiváltani, ami egy önkontrolljára büszke lénynek maga a szégyen. Két sírás között a gyász, hogy nem szeretnek engem igazán, hogy én húzom a rövidebb gyufaszálat, a leégett fejűt, a törött szálút. Szálkája a bőröm alá hatol, gyászolom árvaságom, kesergek a méltánytalanságon. Az egyenlőségem addig tartott, amig osztozni nem kellett, holott ha igazán belegondok, milyen keveset is tettem, hogy méltóvá váljak a hiányolt szeretetre… nem, ilyesmit alig tettem, csak elvártam, úgy éreztem, hogy jár nekem. Jár, kijár a születés jogán.
Aztán bevillan a kép, ahogy a szombathelyi laktanyában megjelenik a két nő, anya és leánya, bevonulásom előtt pár hónappal halt meg az apám, kisnyugdíjas lett a mama, majd hirtelen, szinte a csodával határos módon igen jó állást kapott egy akkor induló, mi több, repülőstarttal felívelő nyugati használtruha-vállalkozásban, és már az első héten annyit keresett, hogy terülj-terülj asztalkámat varázsolt az ezredétkezde asztalára, ahol az alapkiképzésben részesülők találkozhattak a rokonokkal. És egy bankjegy is akadt ott, ami nagy pénz volt akkoriban, a katonának pedig igazi segítség a bajban. De ennél fontosabb volt, hogy beültek az ingatag családi Wartburg gépkocsiba, és a kétütemű járművön elbillegtek százvalahány kilométerre, szóval mégiscsak számítottam, értem jöttek, hozzám jöttek, miattam jöttek.
És persze ugyanő volt néhány évvel később, aki idegeneknek mesélte feleségem füle hallatára, hogy a menye milyen rosszul vasalja a férje gallérját, ugyanő mondta két évtizeddel később, immár módos kanadai férje özvegyeként, hogy amióta a kinti unokája megszületett, mi már nem vagyunk egy család, mi már külön family-t képezünk.
Akkor sírt utoljára a mamlasz fia, ekkor már többdiplomás, nagy szervezetet irányító, dörzsöltnek és kiegyensúlyozottnak látszó menedzser, kisebbik lánya pedig bebújt az ágy alá, aztán persze rántott csirkecombfilét evett az egész kompánia, majd vaníliafagyit, tejszínnel és csokiöntettel, és mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Később cipőt küldött, Ecco márkájút a sarokcsont gyulladásom hallatán, amennyiért elhozta a posta, itthon is tudtam volna vásárolni. Vettem később még számosat, de ezekben kevésbé esett jól a járás.
Több sírás nem volt, csak egy kis torokszorító, furcsa krákogás évekkel később, amikor kiderült, hogy agyvérzése volt, és ki tudja mi, amitől kétesztendős gyermekként kezdett viselkedni, és nem volt javulás, csak a rossz hírek, majd a bentlakásos intézet, ami messze modernebb, mint a hazaiak, és bár nem igazán tudta, hogy ki kicsoda, biztonságot jelentett neki, ahogy nővérem naponta megetette azzal a joghurttal, amit szeretett. De már nincs kiskanál, már csak vírusjárvány van és látogatási tilalom, és anyám sír-sír, hiányzik neki valaki, talán minden, talán a nővérem, talán a kedves, számára értelemmel nem bíró szavak zümmögése, mondja a nővérem telefonon, hogy anyám sír, sír, nem érti, miért nem látogatják, mert számára az élettel való kapcsolat a mindennapi találkozás, a kéz, a joghurtos kanál.
Eltelt egy élet, lassan kettő, és nem beszéltük meg a dolgainkat. Talán nem is tudtuk volna, talán nincs is jelentősége. Ülök a gép előtt, az ablakom az udvarra néz, függöny elhúzva, olyan kék az ég, mintha a világon minden rendben volna.
Azt írja az internet, hogy 7025,5 kilométerre vagyok anyámtól, amit egy galamb száz óra és huszonkét perc alatt tenne meg. Mégis hallom a távolból sírását, ami egyre halkul. 7025,5 kilométer, azaz 4365 mérföld. Őrületesen messze van. És soha nem volt ennyire közel.
The post Anyám sírása halkul appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post tunguz-meteor appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post tunguz-meteor appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post Amaris appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Bujkál egy rejtett mosoly a szarkalábai között, az értünk végzett munka, aggodalom rajzolta a szeme köré. Ott lesz az a finom, halovány redőcske, amiből tudom, nem bírál, hanem dicsér, elégedett, nyugodtan hátradőlhetek, és a többiek mind ráébrednek, hogy Amaris eredményeihez én is kellettem, azonban nem vagyok dicsekvő típus, amúgy sem jött el ennek az ideje, az a vacsora akár heteket is várathat magára, addig pontosan követem az instrukciókat, amelyek most egy kicsikét késnek, ami furcsa, de tekintve az elfoglaltságát, ezt a késést nem lehet felróni neki, hiszen zseniális agya minden bizonnyal értünk pörög, és a legjobbat hozza ki számunkra. (Folytatás az Élet és Irodalom oldalán…)
The post Amaris appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post kádár velencében appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Huszonkét éves volt, és nem vitt magával fürdőgatyát. Csőd volt ez, akár a rövid, de tizennégyéveskori beszervezésével lealjasított élete: önutálattal, könyvekkel és újhagymás zsírosdeszkákkal. Hólyagos, lüktető, égett ujja emlékeztetett a bukófélben lévő pártállammal való viszonyára. Pár nappal korábban a mosdókagyló fölé lógatta a piros fedelű tagságit, de addig nem merte elereszteni, amíg a nagyja piszkos barnára nem pöndörödött, mivel félt, hogy sérül a porcelán, és azt nehéz lesz az anyjának megmagyaráznia. A papír, különösen a borító nehezen, lassan, kesernyés füstöt eresztve égett, és amikor már a körmét bántotta a láng, gyorsan beledobta az egészet a vécékagylóba, majd megrántotta az öblítőzsinórt. Utánabámult egy ideig, várta, hogy valamennyi esetleg előbukkan belőle, talán a fényképe, stílszerű lett volna a retyó vizében látnia önmagát, de a sors nem rendelkezett efféle dramaturgiai érzékkel, így bambult egy ideig a fajanszba, és arra gondolt: – Ennyi.
Dörzsöltnek hitte magát, amikor tizennyolc évesen a spiclilétből átigazolt a kommunista pártba, mert innét-onnét azt hallotta, hogy a kettő összeegyeztethetetlen. Aztán amikor vállalatának vezetőjeként pontosan az a kövér, toronymagas nő jelent meg, aki korábban a kis könyvét aláírta, végtelen szomorúság szállta meg, mert megsejtette, hogy a párt közelgő bukása ide vagy oda, ezektől soha nem szabadul meg, és nincs az a habkő, amivel véresen tisztára dörzsölhetné a testét, nincs az az erőfeszítés, bűnbánat, ami megmásíthatná az aláírását azon az ötödrétre vágott gépírópapíron, a beszervezési nyilatkozatának lakonikus tömörséggel megfogalmazott három-négy sora alatt. Gyerek voltam – mentegetőzött belső monológjai során. Behúzták a csőbe, meg egyfajta Dóra jelenti romantikára vágyott, később azonban rájött, hogy ez volt fiatalkora végállomása.
A főkapitányság hosszú, keskeny folyosójáról nyíló kihallgatószobában, amelynek falát lemosható, libafosszínű festék borította, mégpedig olyasfajta mintázattal, mintha ráncolódna, és a kicsiny, mennyezetközeli ablakon alig szűrődött be a fény, a neon viszont visszatükröződött a piszkoszöld harmóniát teremtő linóleumról, ebben a lidércesen idegen világban olyan érzése támadt, mintha akváriumban lebegne, s később megértette, hogy valóban abban lebegett, és bár nem látta és érezte a vizet, megfulladt ott, a későbbiekben már élőhalottként járkált, étkezett, és néha szeretkezett, és a csajok nem értették, miért mozdulatlan az arca még a legintimebb pillanatokban is.
Ezeregy mentő körülményt talált magának, de persze nem igazán hitte el ezeket, önnön puha, hajlítható, függőségre vágyó jellemétől viszont folyamatosan rettegett, hiszen kiugrás ide vagy oda, közelgő rendszerváltás ide vagy oda, ha arra a szemétségre képes volt gyerekként, akkor a gyávasággal és a megszégyenüléstől való félelemmel tetézett bűntudat később is sok rosszat kihozhat belőle. Egy ponton arra is ráébredt: spiclinek lenni egyáltalán nem férfias dolog, és ez a felismerés a rossz végkifejletet jóslatával terhelte szerelmi viszonyait.
Rövidnadrágban gázolt a tengerbe, sima volt és sekély, és olyan kék, mintha karibi szappanoperába csöppent volna. Kelet-európai turistaként combközépig a tengerben, valahol Jesolo és Grado között, soha nem tudta meg, hogy pontosan hol, mivel ez a velencei heringtúra tetszőleges állomása volt. Az egész piszkosul megérte, hiszen péntek délután ezerötszázért felszállhatott a tömött buszra, amelyet két srác vezetett az éjszakában, olyan srácok, akik évtizedek múltán talán milliárdos vállalkozóként rágják a szájuk szélét, miközben az off-shore lehetőségeket tanulmányozzák, vagy addigra már vízszintesbe helyezik őket, sikerességüket reprezentáló koszorúkölteményeket halmozva föléjük, amelyek pár héttel később abban a dróttal körbefont kaszniban landolnak, amelybe az ilyesmit dobálják a temetőgondnokok.
Soványak voltak, mozgékonyak, buli volt az út, buli volt az élet, Novák úgy nézett rájuk, mintha a Marsról jöttek volna, aztán csodálta az utat, amíg kilátott az ablakon, aludt is egy keveset, hideg, verejtékes álomból ébresztette a velencei reggel. Megnézett mindent, amit belépődíj nélkül megnézhetett, kezdő olasztudására büszkén vásárolt egy szendvicset a sarki büféből, nem azt kapta, amit szeretett volna, hús helyett zöld növényt talált a péksüteményben, ízében és látványában forrázott kaporra emlékeztetett.
Egy rövid vízi útra azért benevezett, látta a Sóhajok-hídját és a Szent Márk teret a baromi sok galambbal, meg egy gyönyörű lányt, aki könnyes szemmel olvasgatott egy kézzel írt levelet, soha nem felejtette el, milyen szabályosan rajzolták a világoskék betűket arra a papírra, és Novák ettől az egésztől öregnek és kiábrándultnak érezte magát, pedig egy nappal sem lehetett idősebb a lánynál.
Nem stimmelt valami, túl tiszta volt a levegő, túl nyugodtak az emberek, mindenkinek volt valami célja, de senki nem sietett sehová, és egyre erősödött benne az az érzés, hogy belekeveredett itt most valamibe, valami nagyon helytelenbe, megfogalmazhatatlanul abnormálisba, de hiába erőlködött, nem tudta értelmezni a helyzetet.
Aztán kora délután vissza az öreg Ikarusba, néhány kilométer után megálltak egy kisvárosban, a sarki zöldséges üzlet lustán és világosan terpeszkedett az utcasarkon, vásárolt egy ásványvizet, megcsodálta azokat a gyümölcsöket, amelyeket korábban csak az osztrák tévéadón láthatott, kivéve a banánt, amit otthon a dobozából kapkodtak el az emberek, ha olyan szerencséjük volt, hogy idejekorán érkeztek. Szépek voltak, mosolyogtak, a kutya nem tülekedett értük, sőt, a napnak ebben az időszakában, mintha nem is lett volna az utcákon élet.
Aztán jött a levezető szakasz, az utazást szervező srácok tudták, mitől döglik a légy, közben arra is rájött, hogy falusiak, izgágák és életerősek, és két útitársnő, akiket Novák egyébként szakadt kis kurvának titulált magában, anélkül, hogy pontosan meghatározta volna, mit ért ezen, talán olyan csajokat, akik keresztülnéztek rajta, nos a hölgyek és a srácok között már kialakult az érdeklődés pikáns erőtere, de ne szaladjunk előre, egyelőre a tengerparton vagyunk, és az egyik középkorú, kissé anyáskodó útitársnője bíztatására fürdőgatya híján is belegázolt a tengerbe.
A strandon monokinis lányok napoztak lusta nyugalomban, a legtöbbjükön napszemüveg volt. Miközben útitársai önfeledten élvezték a vizet, egyszerre szabadulván az éjszakai utazás és délelőtti városnézés csatakjától, a sofőr fiúk és leendő partnereik is szemügyre vették egymás portékáját, Novák pedig igyekezett a szeme sarkából meglesni az olasz lányok kemény kis keblét, de a látvány örömét sem tudta átérezni, annyira meglepte az a különös, érthetetlen lazaság, ahogyan az óvodás csoport módjára a partra támadó, cseppet sem eurokomform turistákat kezelték; fel se pillantva olvasgattak vagy csak élvezték a szelet és a napot, és esetleg, – merült fel Novákban irigy gyanúként – esetleg élvezték az életet.
Persze a tenger már csak olyan, hogy megköveteli a kizárólagos figyelmet, így néhány perc múlva belefeledkezett a nagy, kék semmibe, feje fölött a már szinte giccsesen fehérlő felhőkkel, hitetlenkedve paskolt a vízbe, kellemesen hűtötte égett és hólyagos ujját, és egyszerre megindult felé az ég, fájdalmas nyilallásként hasított az elméjébe, hogy talán így is lehetne élni, egy Kádár János, elvtársak és megszállók nélküli világban. Így is lehetett volna élni, bűntudat, hazugság, félelem, szorongás, kisebbrendűségi érzés, feszültségek, lelki nyomor nélkül, lazán, monokinisen, leszarva a zavaró tényezőket. És ekkor az egyetlen adekvát választ adta a helyzetre, ami neveltetésétől, sorsától, később, már tanultabban és körmönfontabban újrafogalmazva, a kontextustól tellett; mély önsajnálat közepette, harákolva szakadt fel belőle: – Dögölj meg, gazember!
Hetekkel később a két pasizó kedvű útitársnője várta a munkahelye előtt. Valahogy visszafogottabbnak, komolyabbnak tűntek, és végtelenül megnyugodott, amikor kiderült, hogy mindössze a sofőr srácok lakcímére kíváncsiak, de arra nagyon. Nézte egy ideig, amint élénken gesztikulálva távolodnak, aztán belépett a Vállalat kapuján, ahol a főnöke azon nyomban a fejére olvasta, fél nyolc után ne a főbejáratnál bratyizzon, inkább borotválkozzon meg rendesen.
– Szakállat növesztek – feleselt olyan bátorsággal, amelyről nem is tudta, honnét meríthette. A magas, középkorú, korábban pártcsoportbizalmi beosztást betöltő, enyhén lópofájú osztályvezető asszony erre összeszorította a száját, és egy intéssel az útjára küldte.
Fellázadtam – gondolta Novák, és érezte, hogy remeg a térde.
The post kádár velencében appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post akit akarnak a fák appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>Akkor éreztem azt, hogy igazán szeret, amikor felemelt, magasan a feje fölé, az ötágú csillár búrái közé. A világ tetején kacagtam, rúgkapáltam, közben kicsi térdemmel kiütöttem a fogát. Többé nem játszott velem.
Emlékszem a bágyadt, sárga fényre, tizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból néztem, ahogyan a hokedlin ült, és a házgyári konyhaasztal fölé görnyedve kefírt kanalazott.
Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, az utóbbit helyesebbnek tűnik anyám vasalódeszkájának nevezni, tekintettel arra a kegyetlenül hatékony mozdulatra, amivel füzetet, könyvet, ceruzát a fiókba söpört, ezzel nagyjából összefoglalva a kamaszkorom.
A szomszédos konyhának csupán ajtónyílása volt, szürrealisztikus vetítésként néztem a nagydarab, díjbirkózó vállú, hátrafésült hajú embert, amint ritulálisan falja a dunsztosüvegből az aludtejet. Házilag készült, és mindig volt néhány háromnegyedes üveg a konyhaasztal tűzhely felőli sarkában, vászonnal letakarva.
Apád nyomdokait kell követned – mondta az anyám, közben sikoltani tudtam volna a gondolatra, hogy hajnali négykor beüljek a huszonöt wattos izzó alá, és ötre a gyárban legyek, mert a vezér ezt várja el, mégha nem is bízik bennem, merthát szerinte egy mérnök, egy mérnök, az nem lehet rendes káder…
Felülről világította meg a kristályt utánzó műanyag lámpa, apám talán ilyeneket szerelt volna, ha a szomszéd nem mutatja meg negyvenötben az oroszoknak, hová ásta el azokat a szerszámokat, alkatrészeket és műszereket, amelyekkel a villanyszerelő vállalkozását szerette volna beindítani. Ez az álom nem igazán illeszkedik azzal, hogy később belépett a pártba, nagy önmegtagadásra persze hit híján aligha volt szüksége, valószínűleg a marxizmus se érdekelte, de ez nem változtat azon, hogy az lett, amit anyai öreganyám összetéveszthetetlen hangsúllyal csak úgy nevezett: kominista.
Az élete banálisan indult, anyja cselédlány volt egy kicsiny faluból, hamar teherbe ejtette a méltóságos úr, aki egyedi, mondhatni emberséges megoldásként, ahelyett, hogy elzavarta volna (netán egy kút mélyére), inkább nőül adta egy lekötelezettjéhez, a városka patinás éttermének főpincérjéhez. Apám, második gyerekként, ebből az ypszilonos nevű főpincérrel való frigyből született. A méltóságos úr felesége pár év múltán elhunyt, és ő rögvest visszavette a kölcsön portékát, a törvény rendje szerint feleségül vette gyermeke anyját, és szigorúan előírta, hogy a második fiút, „a zabigyereket” pediglen örökbe kell adni falura, ami ellen az ypszilonos főpincér egy szóval se tiltakozott.
Apám felnőttként emlékezett rá, hogy lovaskocsin vitték, miközben a bátyókája után kiáltozott. – Nem tudom, milyen ember lehetett az anyám – szólalt meg pár évvel a halála előtt a fotelba kövülten, ami nagy szó volt, mert egyébként folyton hallgatott, amit tudni lehetett róla, azt házasságuk kezdetén osztotta meg anyámmal.
Az őt felnevelő falusi cipész nem foglalkozott politikával, egyszerű, naív iparos volt, hitelbe készítette a csizmát a gazdáknak, amíg csődbe nem jutott. Nyilvánvaló, hogy ettől még nem jött apám osztályharcos indulatba, hiszen később találtam egy sárguló papírt a könyvei között, amelyben a szociáldemokrata pártból való kilépéséről nyilatkozik, azzal az indokkal, hogy nem tudja elfogadni a kommunistákkal történt fúziót. Ekkorra ipari tanulóból megbecsült villanyszerelővé cseperedett, nélkülözhetetlen szakemberként megúszta a világháborús behívót, és bár rengett az óvóhely betonfödémje, ebből is csak annyi maradt meg, hogy soha később annyi nőszemély nem kapaszkodott bele.
Az ökölvívás tehetett az egészről, innét a széles, izmos vállak, ezerkiláncszázötvenhat, körgangos ház, a lakók összeverődtek egy lakás előtt. Szidták az ottlakókat, amiért a fiaikból ávóst neveltek. Apám talán gyárból tartott hazafelé, vagy ami valószínűbb, a korai „bólintásában” zavarták meg, mindenesetre eligazította a szomszédságot azzal, hogy szégyelljék magukat, amiért az idős szülőket vegzálják a fiaik miatt. Bokszoló testalkata, higgadt súlyossága tekintélyt parancsolt, gyorsan szétszéledtek a háborgók. Két évvel később az egyik ávós gyerekből a gyár párttitkára lett, hálásnak bizonyult, fűt-fát ígért, csak annyit kért, hogy lépjen be, és apám megtette, az ávóst azonban pár nappal később kirúgták, elvileg nőügy miatt, valójában volt némi csörte akkoriban a sztahanovistából lett vezér és a gyári pártvezetés között, és bár tudható, hogy általában a párt került ki az ilyesfajta csatákból győztesen, a vezér Kádár kedvenceként kemény kézzel egyértelműsítette, hogy őnála nincsen „kollektív vezetés”.
Így apám hoppon maradt, miután felmutatta élete egyetlen általam ismert jellemgyengeségét, fontos ez a szál, fehérlő ujjal szorítom, itt van a genetikai örökség, a szarházi főpincér és az akarat nélküli anya mégiscsak örökíthetett valamiféle erkölcsi hibát az egészségügyiek mellett, amelyek később apám halálához vezettek, és talán ide, ehhez a ponthoz vezetem vissza gyűlölt hajlamom a megalkuvásra.
Gyermekként haragudtam a vezérre, akkor úgy gondoltam, hogy azért, mert miatta nem alhattam nyugodtan, miatta hallgattam a hajnali kanálcsörgést, később ezt az emléket is módosítottam mint megannyi mást, és inkább azért dühöngtem, hogy elrabolta apámat, aki estefelé érkezett haza, első útja oda vezetett, ahonnét indult, a gáztűzhelyen álló fazékból falta be vacsoráját, majd a nap hátralévő részét, ahogy a hétvégéket is besárgult díszpárnába süppedt fejjel töltötte, azaz „bólintott egyet”.
A vezért, a „vörös bárót” egyszer láttam életemben, már a rendszerváltás után, ő több éve nyugdíjban, öregecske, ám jó állapotú Mercedest vezetett, erősen szorította a kormányt, és úgy összpontosított, ahogyan azok teszik, akik tudják, hogy már megkoptak a képességeik, de még van valami sürgős elintézni valójuk, valahová még el kell jutniuk, talán utoljára. Néztem az összetéveszthetetlen vonásait, apám ekkor már nem élt, és ráébredtem, hogy immár semmit nem érzek vele kapcsolatban. Apámat állítólag tisztelte, ami abban nyilvánult meg, hogy nem ordítozott vele. Ezt büszkén mondogatta az anyám, amiből azt a következtetést vontam le, hogy valamikor beszélgethettek egymással. Igen, valamikor beszélgethettek anyámmal, fúrja az oldalamat, milyen lehetett, amikor egymás szemébe nézve az életükről meséltek.
Anyám bíztatására, házasságukat követően megkeresték Újváryt, a lojális főpincért, megkérdezzék, miért dobta el a fiát? Az öregúr túláradó lelkesedéssel fogadta őket, amit viszont előadott, az homályos és kusza volt, olyasmi, hogy a babóti cselédlány ablakából hajnalonta ugráltak ki a legények, szóval nem gondolta, hogy Sándor az ő fia volna, ám ennek rögvest ellentmondott, amikor kifejtette, mennyire remek dolog, hogy így egymásra találtak, és most már nyugodtan hunyja le a szemét, mert tudja, hogy lesz, aki gondoskodik a mamáról, azaz az ő mostani párjáról, akihez egyébként apámnak semmi köze nem volt, így nem is csoda, hogy a nagy lendülettel indult kapcsolat ennyiben maradt. Apám sorsának másik eligazítója, a méltóságos úr akkor már nem élt, valamennyivel negyvenöt után halt meg, immár kétszeresen özvegyen, nagy szegénységben. Sári néném mesélte később, hogy a papjuk saját költségén temettette el.
A legszebb emlékem apámról, amikor kisgyermekként kézen fogva sétáltunk a vasútállomáson, nővéremmel együtt, és ott egy csodálatos masinából málnaszörpöt vettünk. Kissé elbizonytalanodtam, nem emlékszem apám arcára, de csak ő lehetett. Nem igazán hiszem, hogy bármikor, bármi mást kaptam volna tőle. Fizetéskor letette a bérét a konyhaasztalra, pontosabban arra a kis polcra, ami a mérlegnek és egy vekkernek adott helyet, azaz az „óra mellé”. Amikor már én is dolgoztam, ugyanoda tettem a pénzemet, tíz százalékot megtartva magamnak. Volt ebben valamiféle folyamatosság, persze, ő nagynyugdíjas mérnök volt, én meg kisfizetésű pedagógus. De ezt nem írták rá a bankjegyekre.
Apám jól érezte magát Mezőörsön, hogy mit gondolt, azt nem tudom, mindenesetre a cipészmester nevelőapa nem szeretett egyedül dolgozni, amíg a csizmatalpakat kopácsolta, apám olvasott mellette. Volt egy fogadott testvére, mert egy gyerek nem gyerek, állítólag német katona ejtette teherbe az anyját, el nem tudom képzelni, hogy mit keresett az a német a húszas években hazánkban, a legendát mindenesetre alátámasztotta Imre bácsi germán istenre hajazó termete, kék szeme és poroszos tartása. A családi legendárium szerint magas rangú katonatiszt lett negyvenöt után, de mivel erőltették, hogy érettségizzen le, állandósult fejfájására hivatkozva igyekezett szabadulni a néphadseregből, ami szörnyűséges vizsgálatokkal járt, így inkább visszatáncolt, és csak úgy menekült meg, hogy ötvenhat után nem írta alá a hűségnyilatkozatot, és ezután már csak portás lehetett. Nyugdíjasként viszont úgy döntött, végére jár az állandósult fejfájásának, és belehalt a vizsgálatokba.
Emlékeimben Imre bácsi ott áll a hatalmas egyetemi épület előtt, ahol ekkor ő a gondnokság vezetője, mi más is lehetne a katonás, egyenes fellépésével? Büszkén áll, mint egy plébános a templom előtt, az egyetem mögött talán nyugszik, talán kel a Nap, minden ragyog, benne Imre bácsi és az apám, ahogy nézik egymást, és ha képes lennék képet festeni a szeretetről, akkor ezt a pillanatot örökíteném meg, a valóság sajátos vásznán, az irigység könnyeit nyelve.
Huszonvalahány évvel később nyakamba borult egy szakállas srác, kábé tizenöt-húsz évvel idősebb nálam, Budapestről jött, a párja az egyik kiadó terjesztési vezetője, ő pedig Imre bácsi fia, akit kisgyermekként láttam, napbarnított, vidám, bohém huszonévesként, akinek minden porcikájából sugárzott, hogy élvezi az életet. Kissrác voltam ahhoz, hogy felismerjem a gátlások és kisebbrendűségi érzések működését, így csak zavart éreztem a láttán, közben irigyen csodáltam azt a kisugárzást, ami semmi másnak nem köszönhetett, mint a Balaton partján töltött gyermekéveknek, és a rajongó szülői szeretetnek.
Imre bácsin nem látszott bánat, sértődöttség vagy fájdalom, kék szeméből végtelen tisztaság sugárzott, felszedegettem bizonyos utalásokat arról, hogy ott a mezőőrsi falucskában nem lehetett egyszerű zabigyereknek lenni, de ők megvédték egymást, alighanem Imre bácsi apámat, és itt most egy ijesztő űr következik, mert ezen kívül szinte semmit nem tudok a kapcsolatukról, fia azonban egy évtizedekkel későbbi, véletlen találkozásunkkor beazonosított, ettünk és ittunk is valamit, majd meglátogattam, a kiadóban vásároltam egy fotóalbumot afgán kislánnyal a borítóján, jelentős kiadói kedvezményével, aztán elmentünk a Prága étterembe és jól belaktunk, előtte felugrottunk megnézni egy lakást, aminek a felújítását tőle rendelték meg. Korábban fotóművész élt ott, tágas, világos tetőtér, sarokerkéllyel, minimalista, kopott berendezéssel, szinte éreztem a recsegő parkett emlékeiben a lengén öltözött modellek lépteit, végigsimított az arcomon egy láthatatlan fátyol, imitt-amott létezhet másfajta élet.
Nem beszéltünk a szüleinkről. Visszafelé a vonaton újságíró ismerősömmel utaztunk, hólében tocsogtunk a dunsztos, túlfűtött vagonban. Amikor elfecsegtem, melyik kiadónál jártam rokonlátogatóban, az újságírót kísérő fotoriporter hölgynek elkerekedett a szeme, és olyan vibráló erőtér keletkezett körülötte, amely elnyelte az időt és a történéseket.
Évek múlva Imre bácsi fia particédulát küldött édesanyja haláláról, telefoncsere miatt nem találtam a számát, a borítékon nem volt cím, elveszett a kapcsolat, erővesztett időszakomat éltem, jobban utána kellett volna járnom a kérdésnek, még mindig élénken előttem van, ahogy az értesítést kiveszem a postaládából, nézem, nézem, és közben tudom, hogy képtelen leszek elutazni, és ezzel vége, nem marad más, csak a szégyen.
Az újságíró barátom sincs már meg, sokan rossz természetű embernek tartották, de engem szeretett, egyszer beajánlott az adóhivatalhoz, felvettek volna, de a papírjaimat mégsem adtam be. Később a halálos ágyáról üzent, hogy még hátravan egy nagy, utolsó beszélgetésünk, influenzás voltam, nem mentem el. A fotósa még megvan, de a szeméből már eltűnt az az erő, amely dimenziókaput nyitott a végtelenbe.
Apám a mezőőrsi nevelőszülők után kapta a nevét, én már nem ismertem őket, két kis kőkeresztet láttam belőlük csupán, amikor évente kétszer kimentünk az ijesztő krizantém-koszorúkkal, a mécseseket szerettem, a temető bejáratánál öntözőkannát, kapát, gereblyét lehetett kölcsönözni, meg árvácska-palántát, hasonlókat vásárolni, volt ebben a kertészkedési lehetőségben valami izgalmas számomra, ültettem volna szívesen, de csak a vizet hordhattam a kútról.
Jó messzire volt egymástól a nagypapa és a nagymama sírja, nem értettem, miért nem egymás mellé kerültek, a magam gyermeki módján szégyelltem az egyszerű sírokat, hiszen a környéken műkő, később márvány dukált. Kivételt a nagypapa szomszédja jelentett, ott a keret megrepedezett, talán a téli fagyok morzsolták fel, amikor pedig beszakadt a koporsó, középen gödör keletkezett, de senki nem töltötte fel. Először borostyán futotta be, aztán egy bokor vert gyökeret benne, sáros és mohás volt minden. Az egész temető nem zavart annyira, mint ez a sír. Rigó Jolán – betűztem ki a nevet, anyám epésen megjegyezte, ez a nő volt a hajdani főbérlője, nem voltak gyerekek, se férj, az örökösök eltették a hagyatékot, csináltattak egy a maga korában korrekt síremléket, aztán leszarták az egészet.
Később többször is hallottam a történetet, és mindig meglepett a hangjából kicsengő rosszindulat, nem igazán értettem, hogyan lehet utálni egy halottat, talán nem volt kedves anyámhoz, talán tudott valami titkot, talán nem mosolygott eleget. Nála lakott, amikor lelépett szülőfalujából, és a Motor presszóban lett felszolgáló, ahol megismerkedett apámmal.
Miért lépett le? Az egy másik történet, mindenesetre ez a bizonyos Rigó Jolán láthatta magányosan, elesetten, apám a presszóba járt kávézni, akkoriban alapozhatta meg az érszűkületét a naponta elszívott több csomag cigaretta, a presszó a gyár mellett volt, neki pedig a gyár körül forgott az élete. Anyámnak tetszett, hogy mérnök, azok a hatvanas évek voltak, akkoriban még volt az effélének jelentősége, imponált neki az az elegancia, amivel a cigarettát szívta, esetleg az is, hogy egyedülálló volt és lakással rendelkezett. Furcsa, hisztériában megjelenő aszexualitása miatt kevésbé érdekelte, hogy a munkatársnői figyelmeztették, a mérnök úr nem áll nagytermészetű ember hírében, amit azért vagyok kénytelen megjegyezni, mivel anyám az évek során ezt állandóan felemlegette, ami nem igazán tett jót a pszichoszexuális fejlődésemnek. Nem tudni, mi és hogyan alakult, de anyám megbetegedett, és apám meglátogatta az albérletében, ahol olyan rossz bőrben és méltatlan körülmények között találta, hogy azonnal átköltöztette az akkor harmincéves lányt a lakásába, és a látogatására érkező nagymamát talán ez a Rigó Jolán irányította útba. Így a keresztény kisnemesi származású, a kulák minősítést csak az írott szerződések hiánya miatt megúszó família igencsak kemény erkölcsi mércék szerint működő matrónája egy idegen férfi ágyában találta a lányát, aminek a házasságon kívül nem lehetett más kimenetele. Talán ez magyarázza, hogy eme beszakadt sírú Jolánra holtában sem emlékezett kedvesen az anyám, de apám csak hallgatott ilyenkor is, ahogy az lenni szokott.
Nyugdíjas éveit a kertben töltötte, aztán már ott se, egy másik öregúr hordta a pártkönyvébe a bélyeget, elmondva, éppen ki halt meg az eltelt időben. Halála előtt két évvel felbukkant Kanadából anyjának harmadik gyermeke, Sári néni, a vér szerinti bátyja meghalt, neki pedig eszébe jutott, hogy van egy féltestvére. Kedveseket mondott, elmagyarázta, hogy halálos ágyán is az eldobott fia után sírt a mama, ők is sokat zokogtak. Érszűkületes lábát kímélendő, egy nagyon puha, könnyű, vajszínű cipőt hozott apámnak, már csak akkor vette fel, amikor néha elment a nyugdíjas pártszervezetbe. Aztán megszűnt a párt, de akkor már nem volt lába, amire felvegye. Nem tudom, mi lett a cipővel, raktuk jobbra és balra, aztán az évek során valahogy elkeveredett.
Mi lett belőlem fiam? – kérdezte, vagy inkább mondta, amikor láb nélküli torzóját ráültettem a vécére.
Sokáig haldoklott, legalább két hétig, már nem volt vénája, a nyakába kapta az infúziót. Naponta vártam, hogy meghaljon, zavarónak éreztem, ahogy emberi méltóság nélkül agonizál, nem tartottam illendőnek, elegánsnak, szerettem volna, ha vége lenne ennek a kínos, szörnyű állapotnak. Egy nap újságíró haverommal söröztünk, hajnalig ittunk, levizeltük a hősi emlékmű oldalát, bukott a párt, eljött a szabadság. Amikor hazaértem, a nagyszobában gyertyák égtek, anyám testvérével ült büszkeségében, az apró szövethibája miatt lealkudott luxusfotelben, és tudtam, hogy nincs tovább.
Fél évvel később bevonultam katonának, ekkorra már törölték az „elvtárs” megszólítást, a szisztéma azonban még a régi volt, több öngyilkosságot láttam, sírdogáló családapákat, durva lelki terrorral operáló csirkedarabolókat, aztán egy éjszakán, miközben az alsó vaságyon feküdtem, egyszerre csak végigsimítottam a kézfejemmel izzadó homlokomon, és abban a pillanatban ráébredtem, hogy kié ez a mozdulat.
Egytálételt kanalazott, feltámasztott háttal, remegő kézzel, kapkodva. Nyoma se volt annak az elegáns evőeszköz-használatnak, ami szertartássá tette a régi, hétvégi, „kirántotthúsos” étkezéseket, olyan egyedi és gyönyörűséges eseménnyé, amit örökbefogadott gyerekként érezhetett Verne Gyulát olvasva a csizmák sarkán kopácsoló nevelőapja műhelyében. A kórházból jött, hetek óta alig evett, a lábát amputálták, és azt mondták, néhány hete lehet csak hátra, így anyám a diétás megfontolásokkal mit sem törődve elkészítette kedvencét, a cérnametélttől és darált hústól sűrű mészároslevest. Amikor visszaadta a tányért, mosolyogva mondta, hogy most már rendbe jön. Az volt az utolsó étel, amit megevett, másnap rohammentő vitte el. Közel harminc éve.
– Miért sír a bácsi? – hallok egy hangot a járda felől. Kiteszem az irányjelzőt, gurulni kezdek.
The post akit akarnak a fák appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>The post A cipő appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>
Picikét lötyögött a lábán, pár milliméterrel volt hosszabb a kelleténél, persze felkészült erre, elvégre próba nélkül lábbelit… az mindig lutri. Hátradőlt a széken, forgatta a lábfejét, csodálta a műremeket, ezer és ezer cipész szakmai örökségét sejtette benne. És természetesen nem fehér volt. Utálta a fehér, vagy akár vajszínű cipőket, édesanyja vásárolt kamaszkorában egy belebújósat ebben a színben, legalább egy számmal nagyobbat a kelleténél, szerencsére annyira tetszett a mamának, hogy féltette, és csak ünnepi alkalmakkor kellett viselnie. Némi hiábavaló huzakodást, vitát, könyörgést követően, összeszorított foggal csetlett-botlott a vattával kitömött orrú cipőben. A mama akkoriban, legérzékenyebb kamaszkorában lüttyőnek csúfolta, aminek nem ismerte a pontos jelentését, ettől még kínzóbbá vált, és azokon a szörnyűséges iskolai ünnepségeken, bulikon, akármiken, igencsak idétlennek, esetlennek, bizonytalannak érezte magát, mint aki teljesen rászolgált a gúnyoló minősítésre.
Azóta eltelt pár évtized, a mama nem élt már, vattáról szó se lehetett, viszont kiváló cipőbélés lapult a fiókjában, amitől minden passzolni kezdett.
Bekente némi méhviasszal a lábbelit, sétált egy kicsikét benne, hallgatta a kőkemény kopogást. – Lüttyő, egy frászt! – csúszott ki a száján és felnevetett.
The post A cipő appeared first on Győry Domonkos szerzői oldala.
]]>