— kérdezte a haver, segítek-é kiadatni a verseskötetét. Húsz évvel korábban már elhangzott ugyanez. Akkoriban azzal jött, látogassuk meg az őszhajú szerkesztőt, finomságokkal felpakolva, biztosan örülne, már a tacskója sincs meg, a legtöbben elfelejtették a napilap hétvégi számának irodalmi szerkesztőjét, a kéziratokról üzenjük rovat teljhatalmú urát, aki úgy dorgált, hogy csak félórával később, az utcán jutott eszébe a szépreményű szerzőnek, akkor ő most inkább vesz egy Robi-kapát.

A haver azt elsunnyogta, hogy pár hónapja felrohant az Öreghez egy paksamétával, és azóta igencsak ette a fene, milyen ítélet született. Mert az a néhány vers, ami annak idején megjelent, nos azok nyilvánvalóan átmentek a rostán, de ezúttal kötetre készült, az pedig más tészta, az már veszélyes üzem. Így történt, hogy a haver, egy másik srác meg én rövidesen a hetedik emeleti, végtelenül sivár nappaliban próbáltuk elviselni a langyos, párás öregségszagot, amelynek némely összetevőjét elég markánsan azonosíthattuk volna, ha nem akadályoz benne a tisztelet. Áldozati ajándékként tornyosult a dohányzóasztalon a narancs, a füge, a csokoládé és a multivitamin (gyógyszerész társunk úgy gondolta, praktikus az ilyesmi egy kilencvenéves embernek), s dermedten bámultunk a hetvenes évekbeli, vastag sárga lakkrétegtől csillogó Firenze bútor tetején a gyertyatartót formázó urnát, hallgatva, mi szerint ő itt lenn, a fia meg ott fönn, hogyan engedhette ezt az Isten?

A haver érezte, hogy a menekülés útját keressük, így némi kegyeletsértő céltudatossággal megtörte a panaszáradatot. – Elmondaná a Gyuri bácsi, mi a véleménye a verseimről?

Ekkor az Öreg másodpercekre megdermedt, aztán mintha szerepet váltott volna, melankolikus, nyüszögő siratóba kezdett: – Gyönyörűek a soraid Pistikém, simogattam a lapokat, amíg olvastam őket. De tudod, édes kicsi fiam, az lesz a legjobb, ha eldugod valahová őket. Nem érdemel ilyen csodákat ez az elkorhadt világ!

Ez az ő stílusában azt jelentette, hogy a kézirat kalap szart se ér. Azonban azt se zárhattuk ki teljesen, hogy azt gondolta, amit mondott, a panellakás hetedik emeletének halálváró büdösségében.

A havert sírás kerülgette lefelé menet, én meg kitéptem a hóna alól a mappát, beleolvastam, és úgy éreztem, van ezekben a versszakokban valami különleges, meg hát sajnáltam is szegény fejét, így megígértem, ha elviszi közös ismerősünkhöz, a költőzsenihez, és ő jónak találja, akkor segítek elintézni, hogy megjelenjen a kötete. Egy hét múltán remegő hangon újságolta, a költőzseni egy ragacsos eszpresszóban fogadta, és annyira elégedett volt a kézirattal, hogy a kávéházi nagyérdeműnek is felolvasta a verseit, és bár a bögyös pincérnő az elején mogorva volt, végül ő is ott tapsikolt a bánatos szinglik és ittas tanítóképzős csajok gyűrűjében. Arról nem is beszélve, nyelt hatalmasat a haver, hogy ez a vöröshajú bestia alighanem magának is megnézte.

Irigységem lenyelve munkához láttam, viszonylag könnyen találtam támogatókat. Egy jobb időket látott, de akkoriban már főként az önmegvalósítókból tengődő kiadót pedig rábeszéltem, hogy ezúttal önköltségi áron kalkuláljon.

Így aztán meglett a kötet, három napig ünnepeltük, valamiféle sértődés is volt az illusztrátorral, mivel a haver elfelejtette megköszönni az ingyen grafikát, de aztán valahogy elsimult, és jött a nagy csend, a haver alámerült két évtizedre. Néha eszembe jutott alacsony, izmos alakja, ferde mosolya, az olajgyári művezetőből lett magánnyomozó, biztonsági őr elképesztő történetei a megcsalásokról, a kólával öblögető kurvákról, boldogtalan szülőkről, alvilági perpartvarokról.

Aztán nemrégiben rám csörgetett, megint feltette a kérdést, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Kapcsolataim és lehetőségeim jobbak voltak, mint annak idején, ő pedig ismerte már a dörgést. A költőzseni láttamozta és közölhetőnek találta az írásait, alighanem szelektálta, javította is. – Jó versek – mondta később -, persze nem trendik, de azért megérdemelnek egy kötetet.

Három éjszakányi alváshiánnyal hajszoltam éppen a vasat, amikor a haver közölte, átküldi a belíveket. Mondtam, ájulni készülök, és ha ágy közelébe jutok, ezt meg is teszem. Az isten szerelmére, hagyjon most ezzel, pár nap múlva kereshet. Letettem, hazaértem, összeestem. Kis idő múltán, mint aki bevizelésre ébredt, úgy riadtam a karnyújtásnyira csörgő telefontól. A másik oldalamra fordulva átkoztam a gazembert, aki vonalszakadtától vonalszakadtáig újra és újra csörgetett, és nem adta fel, mígnem félórányi izzadós-remegős agónia után erőt merítettem ahhoz, hogy elküldjem a fenébe. A haver volt.

Letorkoltam, keressen más balekot. Hímült, hámult, ő csak türelmetlen volt, meg így, meg úgy, de rendíthetetlen maradtam. Ahogy teltek a hetek, meg-meginogtam, ám mintha megérzete volna ezeket a pillanatokat, rögvest megjelent a telefonomban egy-egy üzenet, olyasféle érzelmi tartalommal, amikor a kutya megnyalja a bántalmazó kezet.

Ebbéli csöndes, szívós hadviselése keretében küldte el a költőzsenivel folytatott levelezését, amelyben felpanaszolta az „általam generált csendet”. A válasz is ott volt: „ha nem beszélsz annyit Pistám, akkor meghallja, amit mondasz.” Ez szíven ütött, mivel a költőzseni velem soha nem volt ennyire kedves: ritka beszélgetéseink alkalmával csavarintos, botladozó nyelven előadott szóvirágai szorongásos bizonytalanságom legbaljóslatúbb kételyeit kavarták fel.

Egy hét múltán írtam a havernak, hogy van-e borítóterve? A válasz azonnal befutott: – Miért, legyen?

– A fenébe is, hogyhogy nem érti ez a f…sz, amit írtam? – kérdeztem a feleségem, aki csak vállat vont: – Nem tudtok ti egymással szót érteni…

Két hónappal később a költőzseni tudatta, hogy a haver meghalt. Leesett a lépcsőn, összetörte magát, furcsák a körülmények. Falujából is megerősítették: vérbe fagyva találták az otthonában, a lépcső alján feküdt, mindenféle rémísztő sérüléssel, kéz és láb, koponyatöréssel. Nagyon furcsa. Nyomoznak az ügyben.

Baráti körben tűnődtünk a haverről, ha elesett, mért esett, ha nem esett, miként történhetett? Biztonsági őr, kidobó meg ilyesmi volt, ki tudja kivel poharazott. Könnyen barátkozott, szerelmes természettel nézett a nőkre, alkalmi konfliktus vagy ádáz ellenség, bosszú sem kizárt. Valaki kijelentette: igen, igen, hát persze, a kontextus.

Kéremszépen, ezért volt harminckét nem fogadott hívásom tőle. És én most itt ülök, ő meg odalent a tepsiben fekszik, az ügyünk pedig befejezetlen–

(Ennyit tudok mondani. Elmehetek?)