Beleköpöm a szót a szemükbe, enyém a szó, enyém a köpés joga. Pislogják véráramukba, és utána ők is én leszek, és akkor már nem néznek megvetően, csak félelemmel, hiszen nálam a szó, ami immár az övék is, én ők vagyok, ők én, és minden a szóé.


Amíg nem köpöm a szót, addig nem tudják, hogy az az enyém, bizserget hatalma. Rám néznek, vénembert látnak, jelentéktelent. A férfiak közönyösek, a nők arcán türelmetlenség, nem több, mint amikor legyet hessentenek. Nem tudják, hogy nálam a szó, nálam az újjászületés. Amikor eljön az idő, feltárom a mélységét, hangom jogot testesít az élők felett.
Megvetnek, akik felismernek. – Gyilkos, gyilkos – morogják, de nem fordulok feléjük, korai lenne az nekik, nem bírnának vele. 


Versenyzek az idővel, egyetlen járdán haladhatok, a szó ellenségei bekerítenek, nem léphetek olyan utcákra, amelyek azok nevét viselik, akikre szót köptem, megtörné a misztériumot, amit akkor se értettek, amikor ott álltak előttem. Nyakas daccal tartották magukat, de én láttam a rándulásuk, amikor a szó beléjük hatolt, feltételes módba helyezte őket, mert a szó akkor még ilyen egyszerűen hatott, én se tudtam még igazán, mi a jelentése ennek. A csúcson álltam, sártenger nyílt hangom rezgésére, tollhegy törött a papírba, elpattant a vessző, a víz szivárgott, a jegyzőkönyv a záró sorra várt.


Aztán elhalványult a szó, magas stallumomból követtem, ahogy az alárendeltjeim, a púderos jogtudorok ráolvassák mindenféle zsenge húsra, de ez alig hasonlított az én köpéseimre. És telt az idő, és megduzzadt bennem a szó, pedig az irodámban most más csücsül, már csak néhányan ismernek, nejlonszatyorral járok a vásárcsarnokba, felhajtott gallérral, takarva az arcom. A csirkésnél időnként összefutok az ügyvédek hajdanvolt egyik elnökével, nyugdíjas ő is, csókol, mutatja, nem érdekli, miket írtak rólam a változás után, megbeszéljük aranyerünket, szemüvege zsírosan fénylik, és biztosan elmondja a cimboráinak, hogy összetalálkozott a csarnokban lopakodó doktor Kövecsessel, amire nagy hűket és hákat kiáltanak mielőtt visszatérnek az aprópénzben játszott partijukhoz. Nincs ellenemre e színjáték, egyszer majd én csókolom meg, és akkor megláthatja bennem a Szóköpőt.


Sarokba szorítanak az utcák, az emléktáblák, az én nevemet kellene ezeknek viselniük, én köptem rájuk a szót, mártíroknak nevezik őket, pedig csak passzív alanyok voltak, senki nem beszélne róluk, ha én nem vagyok. És mégis vádló ujjak szegeződnek, nem tudják, mekkora a szó hatalma, és amikor majd rájuk köpöm, megváltozik minden, összeállnak az értelemmorzsák és leborulnak előttem, a szó hordozója előtt, megértik, hogy amit tettem, azt tennem kellett.


A szó hordozása hálátlan dolog, egy időben úgy hittem, furkósbot repeszti szét a koponyám, de a szó nem így tervezi, nem a véremmel, hanem dicsőséggel jön el a világba. Csak azok a táblák, szobrok és utcanevek ne préselnének egyre és egyre, mert bár a szó teremtette őket, mégis visszahőköl tőlük. Valami nincs rendjén ezzel, én, a szó és a táblák és a szobrok és az emlékművek és a vádló ujjak és a hamis csillogás a szemüveglencsén, és most ezek az emberek a lépcsőház előtt. Kérdezi a riporternő, aki az unokám lehetne, szégyellem-e vérbíró pofámat a forradalom évfordulóján, és miért nem zabált még föl a lelkiismeret? Bámulok a kamerába, világosan érzem, itt az ideje, hogy beleköpjem a szót a világba, és a szó dagad-dagad és jön föl a mellemből, de nem fér ki a torkomon, és a levegő se jut se be se ki, és feszül az ütőeremben, dörömböl a homlokomon, és ott a nagy, zöld mikrofon és itt a szó, és ekkor szédülten ráébredek: a szó megakadt félúton, már visszanyelni sem lehet.