(Ujjgyakorlat egy kisregény elé.)

Akkor éreztem azt, hogy igazán szeret, amikor felemelt, magasan a feje fölé, az ötágú csillár búrái közé. A világ tetején kacagtam, rúgkapáltam, közben kicsi térdemmel kiütöttem a fogát. Többé nem játszott velem.

Emlékszem a bágyadt, sárga fényre, tizenéves voltam, vagy talán annyi se, az ágyból néztem, ahogyan a hokedlin ült, és a házgyári konyhaasztal fölé görnyedve kefírt kanalazott.

Az étkezőfülkében volt az ágyam és az asztalom, az utóbbit helyesebbnek tűnik anyám vasalódeszkájának nevezni, tekintettel arra a kegyetlenül hatékony mozdulatra, amivel füzetet, könyvet, ceruzát a fiókba söpört, ezzel nagyjából összefoglalva a kamaszkorom.

A szomszédos konyhának csupán ajtónyílása volt, szürrealisztikus vetítésként néztem a nagydarab, díjbirkózó vállú, hátrafésült hajú embert, amint ritulálisan falja a dunsztosüvegből az aludtejet. Házilag készült, és mindig volt néhány háromnegyedes üveg a konyhaasztal tűzhely felőli sarkában, vászonnal letakarva.

Apád nyomdokait kell követned – mondta az anyám, közben sikoltani tudtam volna a gondolatra, hogy hajnali négykor beüljek a huszonöt wattos izzó alá, és ötre a gyárban legyek, mert a vezér ezt várja el, mégha nem is bízik bennem, merthát szerinte egy mérnök, egy mérnök, az nem lehet rendes káder…

Felülről világította meg a kristályt utánzó műanyag lámpa, apám talán ilyeneket szerelt volna, ha a szomszéd nem mutatja meg negyvenötben az oroszoknak, hová ásta el azokat a szerszámokat, alkatrészeket és műszereket, amelyekkel a villanyszerelő vállalkozását szerette volna beindítani. Ez az álom nem igazán illeszkedik azzal, hogy később belépett a pártba, nagy önmegtagadásra persze hit híján aligha volt szüksége, valószínűleg a marxizmus se érdekelte, de ez nem változtat azon, hogy az lett, amit anyai öreganyám összetéveszthetetlen hangsúllyal csak úgy nevezett: kominista.

Az élete banálisan indult, anyja cselédlány volt egy kicsiny faluból, hamar teherbe ejtette a méltóságos úr, aki egyedi, mondhatni emberséges megoldásként, ahelyett, hogy elzavarta volna (netán egy kút mélyére), inkább nőül adta egy lekötelezettjéhez, a városka patinás éttermének főpincérjéhez. Apám, második gyerekként, ebből az ypszilonos nevű főpincérrel való frigyből született. A méltóságos úr felesége pár év múltán elhunyt, és ő rögvest visszavette a kölcsön portékát, a törvény rendje szerint feleségül vette gyermeke anyját, és szigorúan előírta, hogy a második fiút, „a zabigyereket” pediglen örökbe kell adni falura, ami ellen az ypszilonos főpincér egy szóval se tiltakozott.

Apám felnőttként emlékezett rá, hogy lovaskocsin vitték, miközben a bátyókája után kiáltozott. – Nem tudom, milyen ember lehetett az anyám – szólalt meg pár évvel a halála előtt a fotelba kövülten, ami nagy szó volt, mert egyébként folyton hallgatott, amit tudni lehetett róla, azt házasságuk kezdetén osztotta meg anyámmal.

Az őt felnevelő falusi cipész nem foglalkozott politikával, egyszerű, naív iparos volt, hitelbe készítette a csizmát a gazdáknak, amíg csődbe nem jutott. Nyilvánvaló, hogy ettől még nem jött apám osztályharcos indulatba, hiszen később találtam egy sárguló papírt a könyvei között, amelyben a szociáldemokrata pártból való kilépéséről nyilatkozik, azzal az indokkal, hogy nem tudja elfogadni a kommunistákkal történt fúziót. Ekkorra ipari tanulóból megbecsült villanyszerelővé cseperedett, nélkülözhetetlen szakemberként megúszta a világháborús behívót, és bár rengett az óvóhely betonfödémje, ebből is csak annyi maradt meg, hogy soha később annyi nőszemély nem kapaszkodott bele.

Az ökölvívás tehetett az egészről, innét a széles, izmos vállak, ezerkiláncszázötvenhat, körgangos ház, a lakók összeverődtek egy lakás előtt. Szidták az ottlakókat, amiért a fiaikból ávóst neveltek. Apám talán gyárból tartott hazafelé, vagy ami valószínűbb, a korai „bólintásában” zavarták meg, mindenesetre eligazította a szomszédságot azzal, hogy szégyelljék magukat, amiért az idős szülőket vegzálják a fiaik miatt. Bokszoló testalkata, higgadt súlyossága tekintélyt parancsolt, gyorsan szétszéledtek a háborgók. Két évvel később az egyik ávós gyerekből a gyár párttitkára lett, hálásnak bizonyult, fűt-fát ígért, csak annyit kért, hogy lépjen be, és apám megtette, az ávóst azonban pár nappal később kirúgták, elvileg nőügy miatt, valójában volt némi csörte akkoriban a sztahanovistából lett vezér és a gyári pártvezetés között, és bár tudható, hogy általában a párt került ki az ilyesfajta csatákból győztesen, a vezér Kádár kedvenceként kemény kézzel egyértelműsítette, hogy őnála nincsen „kollektív vezetés”.

Így apám hoppon maradt, miután felmutatta élete egyetlen általam ismert jellemgyengeségét, fontos ez a szál, fehérlő ujjal szorítom, itt van a genetikai örökség, a szarházi főpincér és az akarat nélküli anya mégiscsak örökíthetett valamiféle erkölcsi hibát az egészségügyiek mellett, amelyek később apám halálához vezettek, és talán ide, ehhez a ponthoz vezetem vissza gyűlölt hajlamom a megalkuvásra.

Gyermekként haragudtam a vezérre, akkor úgy gondoltam, hogy azért, mert miatta nem alhattam nyugodtan, miatta hallgattam a hajnali kanálcsörgést, később ezt az emléket is módosítottam mint megannyi mást, és inkább azért dühöngtem, hogy elrabolta apámat, aki estefelé érkezett haza, első útja oda vezetett, ahonnét indult, a gáztűzhelyen álló fazékból falta be vacsoráját, majd a nap hátralévő részét, ahogy a hétvégéket is besárgult díszpárnába süppedt fejjel töltötte, azaz „bólintott egyet”.

A vezért, a „vörös bárót” egyszer láttam életemben, már a rendszerváltás után, ő több éve nyugdíjban, öregecske, ám jó állapotú Mercedest vezetett, erősen szorította a kormányt, és úgy összpontosított, ahogyan azok teszik, akik tudják, hogy már megkoptak a képességeik, de még van valami sürgős elintézni valójuk, valahová még el kell jutniuk, talán utoljára. Néztem az összetéveszthetetlen vonásait, apám ekkor már nem élt, és ráébredtem, hogy immár semmit nem érzek vele kapcsolatban. Apámat állítólag tisztelte, ami abban nyilvánult meg, hogy nem ordítozott vele. Ezt büszkén mondogatta az anyám, amiből azt a következtetést vontam le, hogy valamikor beszélgethettek egymással. Igen, valamikor beszélgethettek anyámmal, fúrja az oldalamat, milyen lehetett, amikor egymás szemébe nézve az életükről meséltek.

Anyám bíztatására, házasságukat követően megkeresték Újváryt, a lojális főpincért, megkérdezzék, miért dobta el a fiát? Az öregúr túláradó lelkesedéssel fogadta őket, amit viszont előadott, az homályos és kusza volt, olyasmi, hogy a babóti cselédlány ablakából hajnalonta ugráltak ki a legények, szóval nem gondolta, hogy Sándor az ő fia volna, ám ennek rögvest ellentmondott, amikor kifejtette, mennyire remek dolog, hogy így egymásra találtak, és most már nyugodtan hunyja le a szemét, mert tudja, hogy lesz, aki gondoskodik a mamáról, azaz az ő mostani párjáról, akihez egyébként apámnak semmi köze nem volt, így nem is csoda, hogy a nagy lendülettel indult kapcsolat ennyiben maradt. Apám sorsának másik eligazítója, a méltóságos úr akkor már nem élt, valamennyivel negyvenöt után halt meg, immár kétszeresen özvegyen, nagy szegénységben. Sári néném mesélte később, hogy a papjuk saját költségén temettette el.

A legszebb emlékem apámról, amikor kisgyermekként kézen fogva sétáltunk a vasútállomáson, nővéremmel együtt, és ott egy csodálatos masinából málnaszörpöt vettünk. Kissé elbizonytalanodtam, nem emlékszem apám arcára, de csak ő lehetett. Nem igazán hiszem, hogy bármikor, bármi mást kaptam volna tőle. Fizetéskor letette a bérét a konyhaasztalra, pontosabban arra a kis polcra, ami a mérlegnek és egy vekkernek adott helyet, azaz az „óra mellé”. Amikor már én is dolgoztam, ugyanoda tettem a pénzemet, tíz százalékot megtartva magamnak. Volt ebben valamiféle folyamatosság, persze, ő nagynyugdíjas mérnök volt, én meg kisfizetésű pedagógus. De ezt nem írták rá a bankjegyekre.

Apám jól érezte magát Mezőörsön, hogy mit gondolt, azt nem tudom, mindenesetre a cipészmester nevelőapa nem szeretett egyedül dolgozni, amíg a csizmatalpakat kopácsolta, apám olvasott mellette. Volt egy fogadott testvére, mert egy gyerek nem gyerek, állítólag német katona ejtette teherbe az anyját, el nem tudom képzelni, hogy mit keresett az a német a húszas években hazánkban, a legendát mindenesetre alátámasztotta Imre bácsi germán istenre hajazó termete, kék szeme és poroszos tartása. A családi legendárium szerint magas rangú katonatiszt lett negyvenöt után, de mivel erőltették, hogy érettségizzen le, állandósult fejfájására hivatkozva igyekezett szabadulni a néphadseregből, ami szörnyűséges vizsgálatokkal járt, így inkább visszatáncolt, és csak úgy menekült meg, hogy ötvenhat után nem írta alá a hűségnyilatkozatot, és ezután már csak portás lehetett. Nyugdíjasként viszont úgy döntött, végére jár az állandósult fejfájásának, és belehalt a vizsgálatokba.

Emlékeimben Imre bácsi ott áll a hatalmas egyetemi épület előtt, ahol ekkor ő a gondnokság vezetője, mi más is lehetne a katonás, egyenes fellépésével? Büszkén áll, mint egy plébános a templom előtt, az egyetem mögött talán nyugszik, talán kel a Nap, minden ragyog, benne Imre bácsi és az apám, ahogy nézik egymást, és ha képes lennék képet festeni a szeretetről, akkor ezt a pillanatot örökíteném meg, a valóság sajátos vásznán, az irigység könnyeit nyelve.

Huszonvalahány évvel később nyakamba borult egy szakállas srác, kábé tizenöt-húsz évvel idősebb nálam, Budapestről jött, a párja az egyik kiadó terjesztési vezetője, ő pedig Imre bácsi fia, akit kisgyermekként láttam, napbarnított, vidám, bohém huszonévesként, akinek minden porcikájából sugárzott, hogy élvezi az életet. Kissrác voltam ahhoz, hogy felismerjem a gátlások és kisebbrendűségi érzések működését, így csak zavart éreztem a láttán, közben irigyen csodáltam azt a kisugárzást, ami semmi másnak nem köszönhetett, mint a Balaton partján töltött gyermekéveknek, és a rajongó szülői szeretetnek.

Imre bácsin nem látszott bánat, sértődöttség vagy fájdalom, kék szeméből végtelen tisztaság sugárzott, felszedegettem bizonyos utalásokat arról, hogy ott a mezőőrsi falucskában nem lehetett egyszerű zabigyereknek lenni, de ők megvédték egymást, alighanem Imre bácsi apámat, és itt most egy ijesztő űr következik, mert ezen kívül szinte semmit nem tudok a kapcsolatukról, fia azonban egy évtizedekkel későbbi, véletlen találkozásunkkor beazonosított, ettünk és ittunk is valamit, majd meglátogattam, a kiadóban vásároltam egy fotóalbumot afgán kislánnyal a borítóján, jelentős kiadói kedvezményével, aztán elmentünk a Prága étterembe és jól belaktunk, előtte felugrottunk megnézni egy lakást, aminek a felújítását tőle rendelték meg. Korábban fotóművész élt ott, tágas, világos tetőtér, sarokerkéllyel, minimalista, kopott berendezéssel, szinte éreztem a recsegő parkett emlékeiben a lengén öltözött modellek lépteit, végigsimított az arcomon egy láthatatlan fátyol, imitt-amott létezhet másfajta élet.

Nem beszéltünk a szüleinkről. Visszafelé a vonaton újságíró ismerősömmel utaztunk, hólében tocsogtunk a dunsztos, túlfűtött vagonban. Amikor elfecsegtem, melyik kiadónál jártam rokonlátogatóban, az újságírót kísérő fotoriporter hölgynek elkerekedett a szeme, és olyan vibráló erőtér keletkezett körülötte, amely elnyelte az időt és a történéseket.

Évek múlva Imre bácsi fia particédulát küldött édesanyja haláláról, telefoncsere miatt nem találtam a számát, a borítékon nem volt cím, elveszett a kapcsolat, erővesztett időszakomat éltem, jobban utána kellett volna járnom a kérdésnek, még mindig élénken előttem van, ahogy az értesítést kiveszem a postaládából, nézem, nézem, és közben tudom, hogy képtelen leszek elutazni, és ezzel vége, nem marad más, csak a szégyen.

Az újságíró barátom sincs már meg, sokan rossz természetű embernek tartották, de engem szeretett, egyszer beajánlott az adóhivatalhoz, felvettek volna, de a papírjaimat mégsem adtam be. Később a halálos ágyáról üzent, hogy még hátravan egy nagy, utolsó beszélgetésünk, influenzás voltam, nem mentem el. A fotósa még megvan, de a szeméből már eltűnt az az erő, amely dimenziókaput nyitott a végtelenbe.

Apám a mezőőrsi nevelőszülők után kapta a nevét, én már nem ismertem őket, két kis kőkeresztet láttam belőlük csupán, amikor évente kétszer kimentünk az ijesztő krizantém-koszorúkkal, a mécseseket szerettem, a temető bejáratánál öntözőkannát, kapát, gereblyét lehetett kölcsönözni, meg árvácska-palántát, hasonlókat vásárolni, volt ebben a kertészkedési lehetőségben valami izgalmas számomra, ültettem volna szívesen, de csak a vizet hordhattam a kútról.

Jó messzire volt egymástól a nagypapa és a nagymama sírja, nem értettem, miért nem egymás mellé kerültek, a magam gyermeki módján szégyelltem az egyszerű sírokat, hiszen a környéken műkő, később márvány dukált. Kivételt a nagypapa szomszédja jelentett, ott a keret megrepedezett, talán a téli fagyok morzsolták fel, amikor pedig beszakadt a koporsó, középen gödör keletkezett, de senki nem töltötte fel. Először borostyán futotta be, aztán egy bokor vert gyökeret benne, sáros és mohás volt minden. Az egész temető nem zavart annyira, mint ez a sír. Rigó Jolán – betűztem ki a nevet, anyám epésen megjegyezte, ez a nő volt a hajdani főbérlője, nem voltak gyerekek, se férj, az örökösök eltették a hagyatékot, csináltattak egy a maga korában korrekt síremléket, aztán leszarták az egészet.

Később többször is hallottam a történetet, és mindig meglepett a hangjából kicsengő rosszindulat, nem igazán értettem, hogyan lehet utálni egy halottat, talán nem volt kedves anyámhoz, talán tudott valami titkot, talán nem mosolygott eleget. Nála lakott, amikor lelépett szülőfalujából, és a Motor presszóban lett felszolgáló, ahol megismerkedett apámmal.

Miért lépett le? Az egy másik történet, mindenesetre ez a bizonyos Rigó Jolán láthatta magányosan, elesetten, apám a presszóba járt kávézni, akkoriban alapozhatta meg az érszűkületét a naponta elszívott több csomag cigaretta, a presszó a gyár mellett volt, neki pedig a gyár körül forgott az élete. Anyámnak tetszett, hogy mérnök, azok a hatvanas évek voltak, akkoriban még volt az effélének jelentősége, imponált neki az az elegancia, amivel a cigarettát szívta, esetleg az is, hogy egyedülálló volt és lakással rendelkezett. Furcsa, hisztériában megjelenő aszexualitása miatt kevésbé érdekelte, hogy a munkatársnői figyelmeztették, a mérnök úr nem áll nagytermészetű ember hírében, amit azért vagyok kénytelen megjegyezni, mivel anyám az évek során ezt állandóan felemlegette, ami nem igazán tett jót a pszichoszexuális fejlődésemnek. Nem tudni, mi és hogyan alakult, de anyám megbetegedett, és apám meglátogatta az albérletében, ahol olyan rossz bőrben és méltatlan körülmények között találta, hogy azonnal átköltöztette az akkor harmincéves lányt a lakásába, és a látogatására érkező nagymamát talán ez a Rigó Jolán irányította útba. Így a keresztény kisnemesi származású, a kulák minősítést csak az írott szerződések hiánya miatt megúszó família igencsak kemény erkölcsi mércék szerint működő matrónája egy idegen férfi ágyában találta a lányát, aminek a házasságon kívül nem lehetett más kimenetele. Talán ez magyarázza, hogy eme beszakadt sírú Jolánra holtában sem emlékezett kedvesen az anyám, de apám csak hallgatott ilyenkor is, ahogy az lenni szokott.

Nyugdíjas éveit a kertben töltötte, aztán már ott se, egy másik öregúr hordta a pártkönyvébe a bélyeget, elmondva, éppen ki halt meg az eltelt időben. Halála előtt két évvel felbukkant Kanadából anyjának harmadik gyermeke, Sári néni, a vér szerinti bátyja meghalt, neki pedig eszébe jutott, hogy van egy féltestvére. Kedveseket mondott, elmagyarázta, hogy halálos ágyán is az eldobott fia után sírt a mama, ők is sokat zokogtak. Érszűkületes lábát kímélendő, egy nagyon puha, könnyű, vajszínű cipőt hozott apámnak, már csak akkor vette fel, amikor néha elment a nyugdíjas pártszervezetbe. Aztán megszűnt a párt, de akkor már nem volt lába, amire felvegye. Nem tudom, mi lett a cipővel, raktuk jobbra és balra, aztán az évek során valahogy elkeveredett.

Mi lett belőlem fiam? – kérdezte, vagy inkább mondta, amikor láb nélküli torzóját ráültettem a vécére.

Sokáig haldoklott, legalább két hétig, már nem volt vénája, a nyakába kapta az infúziót. Naponta vártam, hogy meghaljon, zavarónak éreztem, ahogy emberi méltóság nélkül agonizál, nem tartottam illendőnek, elegánsnak, szerettem volna, ha vége lenne ennek a kínos, szörnyű állapotnak. Egy nap újságíró haverommal söröztünk, hajnalig ittunk, levizeltük a hősi emlékmű oldalát, bukott a párt, eljött a szabadság. Amikor hazaértem, a nagyszobában gyertyák égtek, anyám testvérével ült büszkeségében, az apró szövethibája miatt lealkudott luxusfotelben, és tudtam, hogy nincs tovább.

Fél évvel később bevonultam katonának, ekkorra már törölték az „elvtárs” megszólítást, a szisztéma azonban még a régi volt, több öngyilkosságot láttam, sírdogáló családapákat, durva lelki terrorral operáló csirkedarabolókat, aztán egy éjszakán, miközben az alsó vaságyon feküdtem, egyszerre csak végigsimítottam a kézfejemmel izzadó homlokomon, és abban a pillanatban ráébredtem, hogy kié ez a mozdulat.

Egytálételt kanalazott, feltámasztott háttal, remegő kézzel, kapkodva. Nyoma se volt annak az elegáns evőeszköz-használatnak, ami szertartássá tette a régi, hétvégi, „kirántotthúsos” étkezéseket, olyan egyedi és gyönyörűséges eseménnyé, amit örökbefogadott gyerekként érezhetett Verne Gyulát olvasva a csizmák sarkán kopácsoló nevelőapja műhelyében. A kórházból jött, hetek óta alig evett, a lábát amputálták, és azt mondták, néhány hete lehet csak hátra, így anyám a diétás megfontolásokkal mit sem törődve elkészítette kedvencét, a cérnametélttől és darált hústól sűrű mészároslevest. Amikor visszaadta a tányért, mosolyogva mondta, hogy most már rendbe jön. Az volt az utolsó étel, amit megevett, másnap rohammentő vitte el. Közel harminc éve.

– Miért sír a bácsi? – hallok egy hangot a járda felől. Kiteszem az irányjelzőt, gurulni kezdek.