Azt mondta Amaris, rendben lesz, így aztán rendben lesz, és mosolyog, mert megint igaza lett, a háttérben pusmogók behúzzák fülüket-farkukat, ott ülök mellette, ő pedig bekap egy falatot a tányérjáról – Istenem, milyen csodálatos étvágya van Amarisnak! –, egészen tárgyilagosan megjegyzi, látod Jucus, pillanatig se kellett volna izgulnod, én mindent előre láttam.

Bujkál egy rejtett mosoly a szarkalábai között, az értünk végzett munka, aggodalom rajzolta a szeme köré. Ott lesz az a finom, halovány redőcske, amiből tudom, nem bírál, hanem dicsér, elégedett, nyugodtan hátradőlhetek, és a többiek mind ráébrednek, hogy Amaris eredményeihez én is kellettem, azonban nem vagyok dicsekvő típus, amúgy sem jött el ennek az ideje, az a vacsora akár heteket is várathat magára, addig pontosan követem az instrukciókat, amelyek most egy kicsikét késnek, ami furcsa, de tekintve az elfoglaltságát, ezt a késést nem lehet felróni neki, hiszen zseniális agya minden bizonnyal értünk pörög, és a legjobbat hozza ki számunkra. (Folytatás az Élet és Irodalom oldalán…)