– És a furgon? – kérdezte, mire a védő azt felelte, hogy arra nyugodtan keresztet vethet, no de ne legyen telhetetlen, az a lényeg, hogy összességében kedvező az ítélet.

Basszus – gondolta Ángyi János, majd megragadta a konyharuhát, és felitatta a trikójára futott sörhabot. Akkor nyelt félre, amikor eszébe jutott, hogy negyedrendű vádlottnak nevezték. Először azt hitte, rosszul hall, talán hámlottat vagy rámlottat mondtak, bár – ismerte be – az utóbbi csak a képzeletének terméke lehetne, mert ilyen szót korábban nem hallott, hacsak nem egykori szakoktatójától, aki mindig azzal zárta a műszakot, hogy rámolják el a szerszámokat, mielőtt leteszik a munkát. De az nagyon régen volt, szakmunkástanuló korában, amikor még szépek voltak a kilátásai. Legalábbis ilyesmikről beszélt a kövér, melírozott hajú igazgatónő a tanévnyitón, tanévzárón, és minden egyéb olyan eseményen, amelyen alkalma nyílt marokra kapni a mikrofont. Nemhogy kilátás, belátás se jutott végül, hiába mondta olyan szépen a kirendelt védő, legyen belátással, ezt nem úszhatja meg, most olyan idők járnak, hogy kell a statisztikába a kemény ítélet, nincs péterbácsi. A végin persze a vállát lapogatta, látja, elintéztük, csak felfüggesztettet kapott, itt a névjegykártyám, adja oda a komolyabb nehézfiúknak a kricsmiben, mesélje el nekik, milyen ügyesen kihúztam a szarból, ingyen védtem, szóval ez a legkevesebb.

Az első és harmadrendűt nem ismerte, a másodrendű az unokatesója volt, ő mondta, hogy lenne egy hajnali meló, nem tart soká és jól fizet. Ángyi meg örült, mert kicsi volt a furgon, költöztetést nem vállalhatott, amit meg a mosogatógép és hűtőszekrény kiszállításokért kapott, az az éhenhaláshoz se volt elég. Tudta persze, hogy svarcba megy a játék, de nem kérdezősködött, úgy gondolta, fuvarosként ő kívülálló, mondhatni független vállalkozó, megrendeltek tőle egy szolgáltatást, ő meg elvégezte, jóhiszeműen. Ezt így utólag már képes volt megfogalmazni, a bíróságon azonban inába szállt a bátorsága, csak nézett bambán, próbálta kitalálni mi történik. Sokáig úgy érezte, nem lesz itt baj, hiszen szabadlábon védekezhet, amíg a rokont és a többieket pórázon kísérték be. De mivel senki nem mosolygott rá, és vádlottnak nevezték, azért mégiscsak aggódni kezdett.

Később a söntéspultnál elmagyarázta neki egy nyugdíjas zsaru, ott követte el a fő hibát, hogy belement abba, pénz helyett mobiltelefonokkal fizessék ki, azaz fél tucattal azokból a helyes kis dobozokból, amelyeket raklapszámra hordtak ki a raktárból, így ő is vádlott lett, bűnsegédlet vagy mi a túró miatt, és az orvgazdaságot is ráhúzták. Persze látnia kellett mindenkinek abban a vasúti váróteremre hajazó tárgyalóteremben, hogy ő csak egy balek, azonban a furgont mégis elkobozták. Vissza se kapja, világosította fel a kocsmai zsaru, pedig necces volt ez az elkobzás, fellebbeznie kellett volna. De ő nem fellebbezett, mert nem mondta senki, mi az a fellebbezés, az ügyvéd pedig éppen a táskájában kotorászott, ő pedig miután megértette, hogy nem megy börtönbe, megkönnyebbülten beleegyezett az ítéletbe. Azt akkor még nem fogta fel, hogy az egészet a furgonja bánja.

– Megszívtad – mondta a kocsmai cimbora, mert most fuvarozni se tudsz, meg két évig erkölcsi bizonyítványt se kapsz, szóval a munkalehetőségeid is befuccsoltak. Ángyi erre bólogatott, nem tette hozzá, hogy kéthavi albérlettel így is tartozik, a szakmájához meg már öreg, és amúgy se emlékszik abból semmire.

Megitta az utolsó sört a kopott hűtőszekrényből, az ingóságait az ágyra tornyozta, aztán elővett két rafia-szatyrot, és elkezdett belepakolni. Kevésnek bizonyult a tárolókapacitás, így kiborította, kiválogatta azt, ami fontos volt számára, különös tekintettel az utca hűvösére. Amikor elkészült, a maradékot lehordta a kuka mellé, jó lesz az még a hajléktalanoknak. Amikor rájött, hogy az egyikük akár ő is lehetne, belerúgott a szemeteskukába, röviden felzokogott, könny nélkül, vicsorogva.