Ángyi és a filantrópok

– Hogy van? – kérdezte a magasabbik.

Ángyi János kitapogatta a zacskó tartalmát: szárazkolbász, néhány zsömle, két doboz gyümölcslé.

Homlokát ráncolva visszakérdezett:

– Kik maguk?

Ángyinak korábban nem voltak transzcendentális gondolatai, de az aluljáróban töltött fél év során ez valamelyest változott. Nem volt istentagadó, vagy ilyen-olyan gondolkodó, fel sem merült benne, mi végre pottyant erre a világra, mi a létezésének célja, egyáltalán van-e halhatatlan vagy akármilyen lelke. Létezett, emlékezett, ám terveznie soha nem sikerült, és ha az afféle töprengés közel állt volna hozzá, esetleg azt is fontolóra veszi, hogy személyiségének ezen sajátossága esetleg felelős azért, hogy ebben a vizeletszagú, huzatos építményben dekkol az olasz gyártmányú, foltos matracon.

A transzcendens gondolatokat készen kapta, mondhatni instant módon. Ez az instant kifejezés tetszett neki, az egyik szeretetszolgálat osztott ilyen teát, fémszínű tasakban édes-savanyú port, amit a kézfejéről nyalogatott el, mivel az efféle itóka elkészítésére nem volt berendezkedve. Az egyik szociális elárulta neki, az instant azt jelenti, hogy pillanatokon belül elkészíthető.

A fekhelyéről remekül hallotta, ahogy az aluljáró elején időnként énekelnek, zenélnek, és közben kiabálják, hogy Jézus vár téged! A dalokat jobban szerette, mint amikor a mikrofonba szövegeltek, általában a Megváltóval való találkozást megelőző silány életükről. Ez az elején érdekesnek tűnt, de egy idő után már csak süketelésnek tartotta, és talán egy kicsit meg is sértődött, mert amikor jobban megnézte őket, az egyik kiabáló, éneklő leányzó bizonyos ijedtséggel tekintett rá. Ebből Ángyi arra következtetett, hogy ezek szerint őt nem várja Jézus, és mivel egyébként se osztottak semmit, csak kiabáltak és zenéltek, ennyiért túl nagy kockázat lett volna őrizetlenül hagyni a matracát és a rafiáját. Az azonban szöget ütött a fejébe, létezhet olyasmi, amit megbocsátásnak neveznek, és nem pénzért kapható.

Ángyi János számon tartotta a vallásos embereket, csak az zavarta, hogy általában egyszerre, ünnep alkalmából igyekeztek jótékonykodni, és voltak napok, amikor szinte rárothadt a rengeteg finomság, amelyekből ha sokat evett, hasmenést kapott, ha meg keveset, akkor megromlott és megint csak bélgörcsökkel kellett számolnia. Érdekes módon, egyik jótevőnek se jutott eszébe, hogy páleszt, vagy legalább olcsó vinkót tegyen a szatyorba, pedig attól lett volna igazi az ajándék.

Az ünnepek elmúltak, lecsengett a maradékok kiosztásának időszaka is, így csak a szektások dala maradt, s miközben hallgatta, bánatosan leste, mikor jönnek a szociálisok az instant teával.  Csak azért pillantott fel a szundikálásból, hogy felmérje, veszélyt hoznak-e a közelgő léptek, és amikor megpillantotta a két pár fekete bőrcipőt, méhfaggyú szagúakat, tükörfényeseket, akkor felült, mert érezte, hogy itt most kaja várható, ami az ünnepek múltával életet menthet.

A két ötvenes, pocakos pasi udvariasan köszönt neki. Ángyi látta, hogy okosak lehetnek, jókat ehetnek és szép ruhájuk van, csak a reklámszatyrot szorongató markuk fénylett fázós-fehéren, gömbölyded harmóniájuktól elütve. Talán még pénzt is adnak – gondolta, így viszonozta a köszönésüket. A férfiak kerek szemmel nézték, majd egyikük átnyújtotta a csomagot, vigyázva, hozzá ne érjen a kezéhez.

Undorodik tőlem, miközben azt mondja, hogy fogadjam szeretettel – gondolta Ángyi, azonban csöndben maradt.

A két férfi egymásra nézett, majd közölték, szerénységük tiltja kilétük felfedését, azonban annyit elárulhatnak, egy olyan szervezet tagjai, amely a világban a szépet, a jót és az igazat kívánja terjeszteni. Erre megkérdezte tőlük, mióta csinálják ezt? Mármint a szép, a jó és az igaz terjesztését… A két férfi ismét összenézett, majd az alacsonyabb közölte, hogy már időtlen idők óta.

– Hát, ha nem sértődnek meg, nem tűnnek sikeresnek – nyögte ki Ángyi, kabátja bélésébe rejtve a csomagot.

A férfiak hümmögtek, aztán a magasabbik válaszolt:

– Nos, ebben talán igaza van. Legalábbis a látszat ezt mutatja.

– Akkor miért csinálják? Jólesik az alamizsnálkodás?

Az alacsonyabb férfi szép, drapp textil zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd megjegyezte:

– Teljesen érthető a maga helyzetében, hogy bizonyos agresszivitással szemléli a dolgokat.

Ángyi nem értette, hogy mit értenek agresszivitáson, és rögvest rá is kérdezett. A férfi ekkor a nevét tudakolta, és miután megtörtént az egyoldalú bemutatkozás, azt válaszolta: – Na, akkor megvilágítom magának. Ön nem Ángyi igazából, hanem Angyal. Egy olyan angyal, akinek az a szerepe ezen a földön, hogy megmutassa számunkra a világ tökéletlenségét. Mi szintén angyalok vagyunk a maga számára, akik rámutatnak a soha el nem érhető tökéletességre. Ebben a vetületben ön az emberiség, mi pedig az ideák világa.

– Ezek szerint én vagyok az alja, maguk meg a teteje – összegezte Ángyi.

– Ez szimplifikácó – reagált az alacsony. – Van valamiféle determináció a történetben, egyikünk se léphet ki a saját árnyékából, mindössze azon belül lehet némi mozgásterünk. Önnek ez a helyzet adatott, nekünk más, másoknak megint más. Nyilvánvaló, hogy nem menti meg az a kis csomag, amit odaadtunk, azonban egy picit mégiscsak segít. Mondja, mi kellene ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön?

– Egy saját furgon. Az se baj, ha rozzant, csak szállítani tudjak vele – morogta Ángyi.

– No, akkor tegyük fel, hogy kap egy furgont. Miből tankolja? Ebben a fizikai állapotban hogyan rakodik, hurcolkodik? Miből fizeti a biztosítást, a telefonszámlát, a karbantartást? Ki tankolja tele, csinálja a könyvelést, a reklámot? – Itt az alacsonyabb hatásszünetet tartott. – Na látja, nem tud válaszolni. Ez a lényege a kolbásznak.

– Ennyi tehát a szép, a jó és az igaz? – kérdezte Ángyi.

– Az is megvan – sóhajtott fel a magasabb. – Az azonban egy másik műfaj. Ez jótékonyság, az meg filozófia. Bonyolultabb annál, amit itt és most, vagy egyáltalán bárhol és bármikor képesek lennénk elmagyarázni Önnek. Valójában az a legjobb mindenkinek, ha szépen elteszi az ételt és nem gondolkodik ilyen kérdéseken..

– Ezek szerint nincsen helyem a maguk kis privát mennyországában? Ha odamennék, ahol vannak, mert biztosan vannak valahol, akkor be se engednének…

– Maga okosabb, mint amilyennek látszik – felelte a magasabb. – És ez baj? – flegmázott Ángyi.

A filantrópusok összenéztek, aztán mintha hallhatatlan vezényszónak engedelmeskednének, hátat fordítottak, és távoztak.

– Faszom belétek – nyögte Ángyi, visszahanyatlott a matracára, magára húzta kopott irhabundáját, kézfejével eltakarta a szemét. Később megtapogatta a zsákmányt, a kolbász kemény és száraz volt, pont olyan, amilyet szeretett.

A szerző nyomtatásban megjelent kötetei megtekinthetők, megvásárolhatók a bookline.hu webáruházban!

2 thoughts on “Ángyi és a filantrópok

Comments are closed.