Hajlamos voltam azt hinni, hogy nem szeret, pedig csak arról szólt a mese, hogy nem én voltam az első a szívében. Gyermekként az ilyesmit nehéz megemésztened, betonként fekszi meg a gyomrod, téglaporként tapad reggeli, izzadt homlokodra.

Tapadt, tapadt, dörzsöltem évekig, de nem jött le, pedig ott se volt, talán csak képzeltem, bár konokul gonosz, néha kegyetlen megjegyzéseivel negyvenéves koromban is képes volt sírógörcsöt kiváltani, ami egy önkontrolljára büszke lénynek maga a szégyen. Két sírás között a gyász, hogy nem szeretnek engem igazán, hogy én húzom a rövidebb gyufaszálat, a leégett fejűt, a törött szálút. Szálkája a bőröm alá hatol, gyászolom árvaságom, kesergek a méltánytalanságon. Az egyenlőségem addig tartott, amig osztozni nem kellett, holott ha igazán belegondok, milyen keveset is tettem, hogy méltóvá váljak a hiányolt szeretetre… nem, ilyesmit alig tettem, csak elvártam, úgy éreztem, hogy jár nekem. Jár, kijár a születés jogán.

Aztán bevillan a kép, ahogy a szombathelyi laktanyában megjelenik a két nő, anya és leánya, bevonulásom előtt pár hónappal halt meg az apám, kisnyugdíjas lett a mama, majd hirtelen, szinte a csodával határos módon igen jó állást kapott egy akkor induló, mi több, repülőstarttal felívelő nyugati használtruha-vállalkozásban, és már az első héten annyit keresett, hogy terülj-terülj asztalkámat varázsolt az ezredétkezde asztalára, ahol az alapkiképzésben részesülők találkozhattak a rokonokkal. És egy bankjegy is akadt ott, ami nagy pénz volt akkoriban, a katonának pedig igazi segítség a bajban. De ennél fontosabb volt, hogy beültek az ingatag családi Wartburg gépkocsiba, és a kétütemű járművön elbillegtek százvalahány kilométerre, szóval mégiscsak számítottam, értem jöttek, hozzám jöttek, miattam jöttek.

És persze ugyanő volt néhány évvel később, aki idegeneknek mesélte feleségem füle hallatára, hogy a menye milyen rosszul vasalja a férje gallérját, ugyanő mondta két évtizeddel később, immár módos kanadai férje özvegyeként, hogy amióta a kinti unokája megszületett, mi már nem vagyunk egy család, mi már külön family-t képezünk.

Akkor sírt utoljára a mamlasz fia, ekkor már többdiplomás, nagy szervezetet irányító, dörzsöltnek és kiegyensúlyozottnak látszó menedzser, kisebbik lánya pedig bebújt az ágy alá, aztán persze rántott csirkecombfilét evett az egész kompánia, majd vaníliafagyit, tejszínnel és csokiöntettel, és mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Később cipőt küldött, Ecco márkájút a sarokcsont gyulladásom hallatán, amennyiért elhozta a posta, itthon is tudtam volna vásárolni. Vettem később még számosat, de ezekben kevésbé esett jól a járás.

Több sírás nem volt, csak egy kis torokszorító, furcsa krákogás évekkel később, amikor kiderült, hogy agyvérzése volt, és ki tudja mi, amitől kétesztendős gyermekként kezdett viselkedni, és nem volt javulás, csak a rossz hírek, majd a bentlakásos intézet, ami messze modernebb, mint a hazaiak, és bár nem igazán tudta, hogy ki kicsoda, biztonságot jelentett neki, ahogy nővérem naponta megetette azzal a joghurttal, amit szeretett. De már nincs kiskanál, már csak vírusjárvány van és látogatási tilalom, és anyám sír-sír, hiányzik neki valaki, talán minden, talán a nővérem, talán a kedves, számára értelemmel nem bíró szavak zümmögése, mondja a nővérem telefonon, hogy anyám sír, sír, nem érti, miért nem látogatják, mert számára az élettel való kapcsolat a mindennapi találkozás, a kéz, a joghurtos kanál.

Eltelt egy élet, lassan kettő, és nem beszéltük meg a dolgainkat. Talán nem is tudtuk volna, talán nincs is jelentősége. Ülök a gép előtt, az ablakom az udvarra néz, függöny elhúzva, olyan kék az ég, mintha a világon minden rendben volna.

Azt írja az internet, hogy 7025,5 kilométerre vagyok anyámtól, amit egy galamb száz óra és huszonkét perc alatt tenne meg. Mégis hallom a távolból sírását, ami egyre halkul. 7025,5 kilométer, azaz 4365 mérföld. Őrületesen messze van. És soha nem volt ennyire közel.