A vén halász (akinek három foga volt) egy nap aranyhalat fogott. Az aranyhal vergődött, rúgkapált, de nem sikerült kifognia a vénember rutinján. Így hát másfajta stratégiával próbálkozott. Először megfenyegette az öreget, de az kinevette.
– Aranyhal, bármit mondasz, csak az idődet pocsékolod. Úgyis megeszlek, roston sütve, sóval, paprikával.
Az aranyhal könyörgőre fogta a dolgot, ám nem sikerült meghatnia az öregembert. Végül már csak az üzleti megoldás maradt.
– Öreg – szólította meg –, engedj szabadon, és én meghálálom neked.
– Mit adhatsz énnékem? – kacagott fel a vénember, és már a szájában érezte a pompás ízeket.
– Adok neked aranypalotát! – válaszolta az aranyhal.
Az öregember lehurrogta:
– Minek nekem aranypalota? Az öregasszony leveszi a fejem, ha akkora hodályt kell takarítania!
Az aranyhal nem adta fel:
– Akkor adok neked fiatal feleséget!
Az öregember egyszerre szívta mind a három fogát.
– Minek nekem fiatal feleség? Nem tudok én már mit kezdeni vele, és csak féltékenykedhetnék örökkin.
– Sok–sok pénzt adok neked! – kiáltotta kétségbeesetten az aranyhal.
– Kell a fenének a pénzed! Hogy aztán kiraboljanak! – mordult fel az öregember, és elindult hazafelé.
Útközben észrevette, hogy kimúlt az aranyhal.
– Pedig talán társalkodni meghagytalak volna, ha nem mondasz annyi sületlenséget – ráncolta a homlokát, azzal belehajította a tetemet az árokba, meg ne lássa az öregasszony, hogy már megint aranyhalat fogott.
(A “Profán avagy tollbamondás a pillanatnak” bevezető meséje)
(Az írást tartalmazó kötet a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)
