Csütörtök este, Kálmán Imre expressz. Fél órával az indulás előtt már nem volt helyjegy, fájós lábammal mégis felkecmeregtem, ez volt az utolsó győri vonat a Keletiből. Az egyik fülkében csak egy hatvanas úr, beszédes, jó kedélyű. Neki sincs helyjegye, ő Németországba utazik, és hálókocsit szeretett volna, azokból viszont már reggel se volt. Mindazonáltal optimista, mivel azt reméli, hogy a menekülteket Győrben úgyis leveszik a vonatról, aztán kényelmesen utazhat.

Üzletember, rutinos, gyorsan és leheletfinoman letesztel, hogy potenciális üzletfél vagyok-e, de nem erőlteti a dolgot.
Az indulás előtt tíz perccel megtelik a vonat, azaz inkább telezsúfolódik, a vagon egy sprotnis dobozra emlékeztet.

Az üzletemberrel megbeszéljük a migráns kérdést, azt, hogy milyen kerítés kellene valójában, meg határőrség és a többi…

Kelenföldön újabb felszállók, megérkezik ülésem jogos használója, így felállok, kimegyek a folyosóra. Erre felpattan a korábban mellettem ülő értelmiségi forma szír srác, és oxfordi angolsággal igyekszik rábeszélni, hogy üljek a helyére. Én nyögvenyelős angolsággal próbálom hárítani, de nem hagyja. Tíz perc múlva annak az ülésnek is felbukkan a gazdája, megint a folyosón, most egy másik szír srác erőlteti, hogy vegyem át az ülőhelyét. Nem akarom, de nincs apelláta. Talán az őszülő szakállam teszi…

Szemben egy szír család, az asszony terhes, a férj ölében egy plédbe burkolt csecsemő.

Az üzletemberrel megvitatom a geopolitikai realitásokat, a család öt év körüli kislánya közben úgy néz dióbarna szemével, mintha értené. Vagy mint aki a csodát várja. Tőlem.

A családfő előveszi a telefonját, izgatottan tárgyalja a másik sráccal, hogy mennyi idő még Vienna, az üzletemberrel összenézünk, tudván, hogy Bécs messzebb van, mint remélik.

A jegykezelő elcsigázott, de gyengéden udvarias mindenkivel, elmondja és mutogatja, merre van a helyes számú vasúti kocsi, türelmes, mint aki nagybetegnek magyarázza a kórházi látogatás szabályait.

Megjelenik egy szemrevaló újságíró hölgy, örömmel fedezi fel bennünk az európait, elmondja, hogy Bécsig váltott jegyet, ekként kívánva tanulmányozni a helyzetet, de már megbánta, hogy felszállt erre a vonatra. Telefonjával stikában lefotózza az apa ölében szundikáló csecsemőt.

Reménytelenebbnek érzem a helyzetüket, mint talán ők maguk. Átsuhan a fejemen, hogy valamelyiküknek oda kellene adnom a tárcámban lapuló készpénzt, aztán elhessegetem magamtól a kósza késztetést.

Komáromnál nagyot köszönök az útitársaknak, aztán centinként elkezdek araszolni az ajtó felé. A tömött folyosón szemből igyekszik az újságírónő, amint elpréselődünk egymás mellett, mondja, hogy siet a fülkéjébe, mert ott van a személyigazolványa. Biztos, ami biztos.

Leszállok, a peronon a higgadt rendőrfalanx éppen a kesztyűjét húzza. Feketét, öntapadósnak vizionálom.

A váróteremből kicsit leselkedek, udvarias-rutinos mederben halad a járat kiürítése. Tétovaság a korábbi utasok körében, csak a hatvanas üzletember szaporáz nagy mosollyal a kalauz mögött a hálófülkés kocsik irányába.

Aztán leszállni látom a szír családot, a kislány mintha egyenesen rám nézne, gyorsan megfordulok, és elindulok a közelben parkoló gépkocsim irányába.
Tekintete beleég a hátam közepébe.

 

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)