Kovács a harmadik emeletre igyekezett, egyenként megszemlélve a lépcsőfokokat. A félbetaposott cigarettacsikket, a felmosóvíz foltjait, a cipőtalpakról levált földdarabokat, és egy hangyát a második emelet fordulójában. Szeretett volna a hangya helyében lenni, hiszen annak aligha van bűntudata, szégyenérzete, csak teszi, amit a hangyák törvénye előír számára, vonul titokzatos útján, cipelve morzsáját, aztán megérkezik a bolyba, ahol ki tudja mit csinál, mindenesetre helye van a sokadalomban, nem kell magyarázkodnia és nem tartozik felelősséggel.
Szóval Kovács alaposan megfontolta mindegyik lépését, érezte a lépcsőház szagát, a tisztítószerét, a különféle ételek illatát, vacsoraidőre járt. A személytelen bejáratok közül némelyik még az eredeti volt, opálossá karcolódott ósdi kukucskálóval, másutt barkácsoltak valamit a bejáraton, felszerelték biztonsági zárral, extra csengővel, néhol tokostól kicserélték, olyasféle ajtóra, ami a bankok trezorjára emlékeztetett. Általában ezeken kis koszorúcska lógott, öntapadós műanyag akasztón, vagy az édes otthont éltető közhelyes felirat. Személytelen, hideg és távolságtartó sorfalat álltak felfelé vánszorgásához, amely lendületében, dinamikájában és harmóniájában ellentéte volt a három hónappal korábbi elvonulásának, amikor utazótáskával a kezében, cigijét a szája szélébe tolva szökdécselt lefelé, húsz évvel fiatalabb kolléganője, új remények irányába.
Akkor azt érezte, hogy vadállatokkal is képes megküzdeni, feléledt benne az eltunyult hím, úgy hitte, ha késéssel is, mégiscsak kézbesítették az elmaradt boldogságot. A háta mögött hagyta a feleségét, akit jó ideje csak lakótársnak tekintett, figyelmen kívül hagyva azt a zavaró körülményt, hogy ez a lakótárs, ha morogva és zsörtölődve is, de szolgálta, akár egy nagyra nőtt óvodást. Most pedig ide vágyott vissza, a langymeleg punnyadásba, ahol nem kell felállnia a fotelből, mert elé teszik az ételt. A nő mellé, akit nem kell folyton szórakoztatnia, nem kell a szabályait követnie, vegán és sótlan ételeit kosztolnia, a hétvégi sokáig alvós lustálkodás helyett különféle költséges és kimerítő kirándulásokra indulnia. A kapcsolat elején egy ifjú erejével bömbölt a hímoroszlán, de gyorsan rájött arra, hogy ezt egyre kevésbé bírják a hangszálai, óvatos kifogásai kapcsán pedig érezte a lány fogyatkozó türelmét. És amikor az egyik nap azzal fogadta, hogy beszélniük kell, ő csak legyintett: tudom, tudom, és előhúzta az utazótáskát a szekrény azon feléből, amelyet ő használhatott.
Leginkább világgá ment volna, de ez, lehetőségeire tekintettel legfeljebb valamiféle ágybérlő státuszt jelentett volna, nem túl messzi a hajléktalanság állapotától.
Az utazótáska hordszíja kényelmetlenül csúszkált a vállán, talán azért, mert annyira könnyű volt. Lényegében semmije sincsen. Persze, azért mégis van, a tízéves gépkocsi, illetve a panel fele, de amikor otthagyta, akkor lélekben lemondott róla, egy ügyvéd talán nem így gondolná, szánakozva segítene feltrancsírozni a nagy semmit, miközben egy osztozkodás mindkettőjüket tönkretenné.
Az ajtón még kinn volt a neve, amitől úgy érezte, mintha a sírköve nézne farkasszemet vele. A sógora nyitott ajtót, zömök, vele egykorú melós. Kezet nyújtott, nem nézett a szemébe. Amint beléptek a konyhába, Idus biccentett felé, hófehér arccal kérdezte, hogy mákostésztát vagy rántott csirkét enne-e? Válaszát meg se várva a konyhabútor felé fordult, tett-vett, néha egy-egy pillanatra megállt, mint amikor egy vetítés akadozik, kimerevedik a kép, hogy aztán tovább ugorjon.
A sógor a sörébe bámult, nem kínálta Kovácsot, csak nézte az aranyszínű italt, mintha a tetején úszkáló habfoszlányból akarna valamit kiolvasni. Aztán a vetítés lefagyott, Idus megmerevedett, elültek a vacsorakészítés zajai. Nézte az asszony vállának apró rándulásait, érezte, mindjárt beüt a ménkű. A sógor egészen halkan belesuttogta a sörébe: – Azt beszéltük az Idussal, hogy el kellene járnotok tanácsadásra.
És ekkor Kovács csöndesen sírni kezdett.

(A szerző kötetei elérhetők a webáruházakban és a jelentősebb könyvtárakban.)