Délelőtt a Közép Európai Mediációs Intézet portré-fotózására indultam. Fél órával korábban érkeztem a Király utca megjelölt műterem-lakása elé, pontosságmániám győzött, és a fenyegető csőtörés elhárítása érdekében a közeli Starbucksban vásároltam egy szójás lattét. Azt súgta ugyanis a szimatom, hogy az emeleti pihenős-részben találok mosdót. Ami egyébként számzárral nyílt, és mivel a blokkot kivételesen nem dobtam el, már csak egy angol úr állt közöttem és a megkönnyebbülés titkos kamrája között.
Az angol azt mondta, hogy ő már régóta vár, menjek inkább a nőibe, biztos oda is jó a kódom. Megtettem. Utána mondtam az angolnak, hogy ez egy briliáns ötlet volt, és kivételesen még a szórendet sem kevertem össze. Talán emiatt kapott kedvet ő is a női toaletthez. Ahogy bement, hirtelen hölgysor keletkezett az addig csöndes folyosón, hálátlanul kaján mosollyal vettem az irányt a fényképész felé.
Lift híján három emeletet caplattam felfelé, ezúttal hálaimát rebegve a brit nemzetközösség iménti képviselője felé. Odabent az elnök úr fogadott, sajnálkozva közölve, hogy le kell venni a cipőt a fotózáshoz. Mondtam, hogy semmi baj, nem lyukas a zoknim, mire bársonyos hangon visszasúgta, hogy az sem lenne gond, ha lyukas lenne, mert csak derékig látszunk. Körbenéztem, nem messze tőlem hasonlóan “vékonyka”, joviális, sötét zakós úriember várakozott, fekete zokniban, nagy komolyságosan. Megérkeztem.
(Ez a szösszenet a Profán kötet megjelenése után keletkezett.)
