Pár napja a kánikulában, belső sávban a pirosnál. Előttem ősöreg Renault Clio, benne négy huszonéves srác, melós nadrágjuk kantárja a vállukon, nyakuk vörös, hajuk rövid, a Clio pedig úgy megsüllyed, mintha cementes zsákkal lenne megrakva. A cirka négyszáz kiló azonban nem szürke por, se mormotaháj, hanem izom. Barátsággal szemlélem őket, egyfelől, mert megszoktam, hogy az országúton főként előre nézzek, másfelől ők is Renault-ban utaznak, a kisebbikben, amihez képes csatahajóban érezhetem magam az öreg Megane kombi terében. Aztán arra leszek figyelmes, hogy a kicsi kocsi szinte megtekeredik a benne ülők fészkelődésétől, a tüsifrizurák egy irányba forognak, és rendkívüli élénkség uralkodik el a járműben. Ennek okát a szélső sávban várakozó BMW utasai szolgáltatják, két csini harminc közeli hölgy, csak az egyiküket látom igazán, de mindketten mocorognak a kuncogásukhoz illően, gazdagok és szépek és éberek. A hölgyvezető baljával takarja az arcát, már-már a kormányra borul, közben szomszédjának is gesztikulál, és kétség sem fér ahhoz, hogy éppen a Clio utasainak tesztoszterongőzős izgatottságát reagálja le. A Clio anyósülésén lévő srác nagy, elálló fülével radarra emlékeztet, már nyitná az ajtót, ami bizonyos rémülettel tölt el, mivel tudom, hogy mindjárt zöldet kapunk, és haladnék tovább. És tényleg jön a zöld, radar-fiú marad, a lányok bekanyarodnak a Jereváni út felé, de a BMW-t vezető hosszú hajú, fekete vagy sötétbarna lány, kicsit kifordított csuklóval, ami csak a szebbik nem mutatványa lehet, óvatosan integet a cliós fiúknak, hófehér műkörmével dobolva a BMW oldalsó ablakán.
A fiúk egyenesen tovább, majd balra a Penny Market parkolójába.
Viszonylag nyugodt hétköznap, kora délután.
Alig van forgalom.

 

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)