„Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják.” (Kádár János)

Huszonkét éves volt, és nem vitt magával fürdőgatyát. Csőd volt ez, akár a rövid, de tizennégyéveskori beszervezésével lealjasított élete: önutálattal, könyvekkel és újhagymás zsírosdeszkákkal. Hólyagos, lüktető, égett ujja emlékeztetett a bukófélben lévő pártállammal való viszonyára. Pár nappal korábban a mosdókagyló fölé lógatta a piros fedelű tagságit, de addig nem merte elereszteni, amíg a nagyja piszkos barnára nem pöndörödött, mivel félt, hogy sérül a porcelán, és azt nehéz lesz az anyjának megmagyaráznia. A papír, különösen a borító nehezen, lassan, kesernyés füstöt eresztve égett, és amikor már a körmét bántotta a láng, gyorsan beledobta az egészet a vécékagylóba, majd megrántotta az öblítőzsinórt. Utánabámult egy ideig, várta, hogy valamennyi esetleg előbukkan belőle, talán a fényképe, stílszerű lett volna a retyó vizében látnia önmagát, de a sors nem rendelkezett efféle dramaturgiai érzékkel, így bambult egy ideig a fajanszba, és arra gondolt: – Ennyi.

Dörzsöltnek hitte magát, amikor tizennyolc évesen a spiclilétből átigazolt a kommunista pártba, mert innét-onnét azt hallotta, hogy a kettő összeegyeztethetetlen. Aztán amikor vállalatának vezetőjeként pontosan az a kövér, toronymagas nő jelent meg, aki korábban a kis könyvét aláírta, végtelen szomorúság szállta meg, mert megsejtette, hogy a párt közelgő bukása ide vagy oda, ezektől soha nem szabadul meg, és nincs az a habkő, amivel véresen tisztára dörzsölhetné a testét, nincs az az erőfeszítés, bűnbánat, ami megmásíthatná az aláírását azon az ötödrétre vágott gépírópapíron, a beszervezési nyilatkozatának lakonikus tömörséggel megfogalmazott három-négy sora alatt. Gyerek voltam – mentegetőzött belső monológjai során. Behúzták a csőbe, meg egyfajta Dóra jelenti romantikára vágyott, később azonban rájött, hogy ez volt fiatalkora végállomása.

A főkapitányság hosszú, keskeny folyosójáról nyíló kihallgatószobában, amelynek falát lemosható, libafosszínű festék borította, mégpedig olyasfajta mintázattal, mintha ráncolódna, és a kicsiny, mennyezetközeli ablakon alig szűrődött be a fény, a neon viszont visszatükröződött a piszkoszöld harmóniát teremtő linóleumról, ebben a lidércesen idegen világban olyan érzése támadt, mintha akváriumban lebegne, s később megértette, hogy valóban abban lebegett, és bár nem látta és érezte a vizet, megfulladt ott, a későbbiekben már élőhalottként járkált, étkezett, és néha szeretkezett, és a csajok nem értették, miért mozdulatlan az arca még a legintimebb pillanatokban is.

Ezeregy mentő körülményt talált magának, de persze nem igazán hitte el ezeket, önnön puha, hajlítható, függőségre vágyó jellemétől viszont folyamatosan rettegett, hiszen kiugrás ide vagy oda, közelgő rendszerváltás ide vagy oda, ha arra a szemétségre képes volt gyerekként, akkor a gyávasággal és a megszégyenüléstől való félelemmel tetézett bűntudat később is sok rosszat kihozhat belőle. Egy ponton arra is ráébredt: spiclinek lenni egyáltalán nem férfias dolog, és ez a felismerés a rossz végkifejletet jóslatával terhelte szerelmi viszonyait.

Rövidnadrágban gázolt a tengerbe, sima volt és sekély, és olyan kék, mintha karibi szappanoperába csöppent volna. Kelet-európai turistaként combközépig a tengerben, valahol Jesolo és Grado között, soha nem tudta meg, hogy pontosan hol, mivel ez a velencei heringtúra tetszőleges állomása volt. Az egész piszkosul megérte, hiszen péntek délután ezerötszázért felszállhatott a tömött buszra, amelyet két srác vezetett az éjszakában, olyan srácok, akik évtizedek múltán talán milliárdos vállalkozóként rágják a szájuk szélét, miközben az off-shore lehetőségeket tanulmányozzák, vagy addigra már vízszintesbe helyezik őket, sikerességüket reprezentáló koszorúkölteményeket halmozva föléjük, amelyek pár héttel később abban a dróttal körbefont kaszniban landolnak, amelybe az ilyesmit dobálják a temetőgondnokok.

Soványak voltak, mozgékonyak, buli volt az út, buli volt az élet, Novák úgy nézett rájuk, mintha a Marsról jöttek volna, aztán csodálta az utat, amíg kilátott az ablakon, aludt is egy keveset, hideg, verejtékes álomból ébresztette a velencei reggel. Megnézett mindent, amit belépődíj nélkül megnézhetett, kezdő olasztudására büszkén vásárolt egy szendvicset a sarki büféből, nem azt kapta, amit szeretett volna, hús helyett zöld növényt talált a péksüteményben, ízében és látványában forrázott kaporra emlékeztetett.

Egy rövid vízi útra azért benevezett, látta a Sóhajok-hídját és a Szent Márk teret a baromi sok galambbal, meg egy gyönyörű lányt, aki könnyes szemmel olvasgatott egy kézzel írt levelet, soha nem felejtette el, milyen szabályosan rajzolták a világoskék betűket arra a papírra, és Novák ettől az egésztől öregnek és kiábrándultnak érezte magát, pedig egy nappal sem lehetett idősebb a lánynál.

Nem stimmelt valami, túl tiszta volt a levegő, túl nyugodtak az emberek, mindenkinek volt valami célja, de senki nem sietett sehová, és egyre erősödött benne az az érzés, hogy belekeveredett itt most valamibe, valami nagyon helytelenbe, megfogalmazhatatlanul abnormálisba, de hiába erőlködött, nem tudta értelmezni a helyzetet.

Aztán kora délután vissza az öreg Ikarusba, néhány kilométer után megálltak egy kisvárosban, a sarki zöldséges üzlet lustán és világosan terpeszkedett az utcasarkon, vásárolt egy ásványvizet, megcsodálta azokat a gyümölcsöket, amelyeket korábban csak az osztrák tévéadón láthatott, kivéve a banánt, amit otthon a dobozából kapkodtak el az emberek, ha olyan szerencséjük volt, hogy idejekorán érkeztek. Szépek voltak, mosolyogtak, a kutya nem tülekedett értük, sőt, a napnak ebben az időszakában, mintha nem is lett volna az utcákon élet.

Aztán jött a levezető szakasz, az utazást szervező srácok tudták, mitől döglik a légy, közben arra is rájött, hogy falusiak, izgágák és életerősek, és két útitársnő, akiket Novák egyébként szakadt kis kurvának titulált magában, anélkül, hogy pontosan meghatározta volna, mit ért ezen, talán olyan csajokat, akik keresztülnéztek rajta, nos a hölgyek és a srácok között már kialakult az érdeklődés pikáns erőtere, de ne szaladjunk előre, egyelőre a tengerparton vagyunk, és az egyik középkorú, kissé anyáskodó útitársnője bíztatására fürdőgatya híján is belegázolt a tengerbe.

A strandon monokinis lányok napoztak lusta nyugalomban, a legtöbbjükön napszemüveg volt. Miközben útitársai önfeledten élvezték a vizet, egyszerre szabadulván az éjszakai utazás és délelőtti városnézés csatakjától, a sofőr fiúk és leendő partnereik is szemügyre vették egymás portékáját, Novák pedig igyekezett a szeme sarkából meglesni az olasz lányok kemény kis keblét, de a látvány örömét sem tudta átérezni, annyira meglepte az a különös, érthetetlen lazaság, ahogyan az óvodás csoport módjára a partra támadó, cseppet sem eurokomform turistákat kezelték; fel se pillantva olvasgattak vagy csak élvezték a szelet és a napot, és esetleg, – merült fel Novákban irigy gyanúként – esetleg élvezték az életet.

Persze a tenger már csak olyan, hogy megköveteli a kizárólagos figyelmet, így néhány perc múlva belefeledkezett a nagy, kék semmibe, feje fölött a már szinte giccsesen fehérlő felhőkkel, hitetlenkedve paskolt a vízbe, kellemesen hűtötte égett és hólyagos ujját, és egyszerre megindult felé az ég, fájdalmas nyilallásként hasított az elméjébe, hogy talán így is lehetne élni, egy Kádár János, elvtársak és megszállók nélküli világban. Így is lehetett volna élni, bűntudat, hazugság, félelem, szorongás, kisebbrendűségi érzés, feszültségek, lelki nyomor nélkül, lazán, monokinisen, leszarva a zavaró tényezőket. És ekkor az egyetlen adekvát választ adta a helyzetre, ami neveltetésétől, sorsától, később, már tanultabban és körmönfontabban újrafogalmazva, a kontextustól tellett; mély önsajnálat közepette, harákolva szakadt fel belőle: – Dögölj meg, gazember!

Hetekkel később a két pasizó kedvű útitársnője várta a munkahelye előtt. Valahogy visszafogottabbnak, komolyabbnak tűntek, és végtelenül megnyugodott, amikor kiderült, hogy mindössze a sofőr srácok lakcímére kíváncsiak, de arra nagyon. Nézte egy ideig, amint élénken gesztikulálva távolodnak, aztán belépett a Vállalat kapuján, ahol a főnöke azon nyomban a fejére olvasta, fél nyolc után ne a főbejáratnál bratyizzon, inkább borotválkozzon meg rendesen.

– Szakállat növesztek – feleselt olyan bátorsággal, amelyről nem is tudta, honnét meríthette. A magas, középkorú, korábban pártcsoportbizalmi beosztást betöltő, enyhén lópofájú osztályvezető asszony erre összeszorította a száját, és egy intéssel az útjára küldte.

Fellázadtam – gondolta Novák, és érezte, hogy remeg a térde.