Author Archives: Győry Domonkos

About Győry Domonkos

Győry Domonkos szerzői honlapja. Álnéven publikáló jogász, könyvtáros, mediátor, könyvtárigazgató.

Oltványos órája

Published by:

És akkor a Szemétláda, ez volt ügyvéd barátunk beceneve, amit ő akasztott széles vigyorral saját magára, félrecsúszott Tarzan-üvöltéssel nekiiramodott, és teljes erőből hátba rúgta a kisérői között távolodó kocsmárost. Azok meg visszafordultak, galléron ragadták, jól megrázták, aztán úgy megverték, mint szódás a lovát. Oltványos Laci tíz méterről figyelte, se nem moccant, se nem nyikkant. Talán még kíváncsiság is lehetett benne. Ezzel némi felhő borult a barátságukra.

Előtte együtt ittak, aztán brahiból, mert a Szemétláda teli volt efféle ötletekkel, szerette letépni más ügyvéd tábláját, vesszen a konkurencia kiáltással, illetve különféle limitáltan jogellenes, de feltétlenül etikátlan akciókba bonyolódni, persze szigorúan talár nélkül és ittasan, nos most arra jutott, mekkora buli lesz lelépni abból a falusi kocsmából fizetés nélkül. Ez azonban nem az a falu volt, ahol ezt megtehette, nem filozófusok, vagy fészbúkhuszárok lakták, hanem olyan emberek, akik a perrendtartáson kívül intézik a nézeteltéréseiket. Legalábbis a csapszék tulajdonosa ilyen ember lehetett, nem a kamera-felvételét küldte el a körzeti megbízottnak, hanem néhány törzsvendéggel, közöttük tán a rend helyi őrével is megfejelve a két piás srác nyomába eredt, és mindegyikük kapott néhány pofont, amit döbbent csodálkozással viseltek. Pár felesért néhány füles, mértéktartó büntetésnek tűnt, és ezzel véget is ért volna a felek közötti elszámolás, ha a Szemétláda nem érzi magát annyira erősnek. Talán nem is kalkulált olyan rosszul, hiszen szép szál legény volt, és azt is tudta, Oltványos Laci olyat képes ütni, amitől a beton is bereped. Csak azzal nem számolt, hogy a másik nem tart vele.

A történet többi részét nem mondta el Bütyi, ezt is csak azért említette, mert rákérdeztem, mi van a társasággal. Öt évig együtt güriztünk, ők hárman már jóval korábbról ismerték egymást, a négyesfogat pedig az egyetem után jött igazán össze. Sokat ittunk, csavarogtunk, nagyokat röhögtünk, együtt úsztunk a Tiszában, én állítólag olyan kecsesen, akár egy betonkeverő. Viszonylag gyorsan kikoptam közülük, talán Bütyi legénybúcsúja volt az utolsó alkalom, ahol jó adag somlói juhfarkra becsókolt sör és szaké után emlékezetes éjszakát töltöttem a toaletten, letolt gatyával, a lavórt ölelgetve.

Oltványost akkor láttam először, amikor mellettem vizelt a szegedi egyetem lepukkadt budijában, és hirtelen áthajolt, szemügyre vett, olyan természetességgel, mintha az a világ legelfogadottabb dolga lenne. Hajában lila festékcsík, zsebórája bikavezető láncon lógott, szóval összességében sokkoló élmény volt, de amikor Bütyit, legrégibb cimboráját megkérdeztem, vajon ez a srác lökött, avagy meleg-e, elkapta a röhögőgörcs, és elmagyarázta, hogy Oltványos bizony minden, csak ezek nem.

Egészen egyszerűen olyan srác, akinél a gondolat és a tett közé nem ékelődik semmiféle késleltetés, ha kíváncsi valamire, akkor megnézi, ha tenni akar valamit, akkor megteszi. A csajokkal is így működik, szándékait, vagy legalábbis gondolatait azonnal és kétértelműség nélkül nyilvánítva ki. Az olümposzi félisten kinézete miatt ez a legtöbbször bejött neki, ráadásul, amikor úgy döntött az anyatermészet, hogy jó alaposan felruházza a férfiasság leglényegesebb kellékével, alighanem megremegett a keze, és az eredeti szándékhoz képest is túlzásba esett.

Oltványos Laci nem pazarolta a szót, a mellette elhaladó lányoknak tömör és egyértelmű indítványokat tett, akik ahelyett, hogy lebüdösbunkózták volna, ahogy az dukál, inkább elnevették magukat, sőt, néhányan visszanéztek. Egyébiránt szexmániás volt, egy alkalommal elmesélte, kamaszként miként szeretkezett a szabászollóval, amit édesanyja meglátott a tanyasi ház ablakán keresztül, és kerek-perec ki is nyilvánította később: láttam ám, hogy ocsmánykodtál, kisfiam.

Laci jól tanult, két tétel között a traktoron pihent, szántott, vetett, permetezett, éppen, amit kellett, és arról is legenda született, hogy amikor adóellenőrzést kapott, az egyik revizor kisasszonnyal felszívódott a tanyájára, és három napig elő se kerültek.

Amikor Bütyi vékony hangon hívott, hogy Oltványos meghalt, elvitte a gyors lefolyású tüdőrák, és a Szemétládával szervezik a temetésre az utazást, visszahívást ígértem, és aztán nem mentem velük. Inkább mennék abba a faluba, ahol cserben hagyta régi cimboráját, a Szemétládát, innék egy felest a kocsmában, ahol a történet elkezdődött, megnézném a söntéspult mögötti férfi izmos vállát, görnyedt derekát, zsíros haját, kopott farmerját, és talán egy bikavezető-láncon lógó zsebórát is, amely nem adna választ a történtekre, de egy halvány sejtéssel megajándékozna. Mert enélkül csak az üres gyanúm marad, hogy Oltványos Laciból azon a részeg estén valami elveszett.

A szóköpő

Published by:

Beleköpöm a szót a szemükbe, enyém a szó, enyém a köpés joga. Pislogják véráramukba, és utána ők is én leszek, és akkor már nem néznek megvetően, csak félelemmel, hiszen nálam a szó, ami immár az övék is, én ők vagyok, ők én, és minden a szóé.
Amíg nem köpöm a szót, addig nem tudják, hogy az az enyém, bizserget hatalma. Rám néznek, vénembert látnak, jelentéktelent. A férfiak közönyösek, a nők arcán türelmetlenség, nem több, mint amikor legyet hessentenek. Nem tudják, hogy nálam a szó, nálam az újjászületés. Amikor eljön az idő, feltárom a mélységét, hangom jogot testesít az élők felett.
Megvetnek, akik felismernek. – Gyilkos, gyilkos – morogják, de nem fordulok feléjük, korai lenne az nekik, nem bírnának vele. 
Versenyzek az idővel, egyetlen járdán haladhatok, a szó ellenségei bekerítenek, nem léphetek olyan utcákra, amelyek azok nevét viselik, akikre szót köptem, megtörné a misztériumot, amit akkor se értettek, amikor ott álltak előttem. Nyakas daccal tartották magukat, de én láttam a rándulásuk, amikor a szó beléjük hatolt, feltételes módba helyezte őket, mert a szó akkor még ilyen egyszerűen hatott, én se tudtam még igazán, mi a jelentése ennek. A csúcson álltam, sártenger nyílt hangom rezgésére, tollhegy törött a papírba, eltört a vessző, a víz szivárgott, a jegyzőkönyv a záró sorra várt.
A szó jutalmat osztott. A miniszter a munkás-paraszt büntetőbíró akadémiámért felruházott a címmel. Olajos bogyóként gurult a nyelvemen a dé és az ó, amint kimondtam: doktor.
Aztán elhalványult a szó, magas stallumomból követtem, ahogy az alárendeltjeim, a púderos jogtudorok ráolvassák mindenféle zsenge húsra, de ez alig hasonlított az én köpéseimre. És telt az idő, és megduzzadt bennem a szó, pedig az irodámban most más csücsül, már csak néhányan ismernek, nejlonszatyorral járok a vásárcsarnokba, felhajtott gallérral, takarva az arcom. A csirkésnél időnként összefutok az ügyvédek hajdanvolt egyik elnökével, nyugdíjas ő is, csókol, mutatja, nem érdekli, miket írtak rólam a változás után, megbeszéljük aranyerünket, szemüvege zsírosan fénylik, és biztosan elmondja a cimboráinak, hogy összetalálkozott a csarnokban lopakodó doktor Kövecsessel, amire nagy hűket és hákat kiáltanak mielőtt visszatérnek az aprópénzben játszott partijukhoz. Nincs ellenemre e színjáték, egyszer majd én csókolom meg, és akkor megláthatja bennem a Szóköpőt.
Sarokba szorítanak az utcák, az emléktáblák, az én nevemet kellene ezeknek viselniük, én köptem rájuk a szót, mártíroknak nevezik őket, pedig csak passzív alanyok voltak, senki nem beszélne róluk, ha én nem vagyok. És mégis vádló ujjak szegeződnek, nem tudják, mekkora a szó hatalma, és amikor majd rájuk köpöm, megváltozik minden, összeállnak az értelemmorzsák és leborulnak előttem, a szó hordozója előtt, megértik, hogy amit tettem, azt tennem kellett.
A szó hordozása hálátlan dolog, egy időben úgy hittem, furkósbot repeszti szét a koponyám, de a szó nem így tervezi, nem a véremmel, hanem dicsőséggel jön el a világba. Csak azok a táblák, szobrok és utcanevek ne préselnének egyre és egyre, mert bár a szó teremtette őket, mégis visszahőköl tőlük. Valami nincs rendjén ezzel, én, a szó és a táblák és a szobrok és az emlékművek és a vádló ujjak és a hamis csillogás a szemüveglencsén, és most ezek az emberek a lépcsőház előtt. Kérdezi a riporternő, aki az unokám lehetne, szégyellem-e vérbíró pofámat a forradalom évfordulóján, és miért nem zabált még föl a lelkiismeret? Bámulok a kamerába, világosan érzem, itt az ideje, hogy beleköpjem a szót a világba, és a szó dagad-dagad és jön föl a mellemből, de nem fér ki a torkomon, és a levegő se jut se be se ki, és feszül az ütőeremben, dörömböl a homlokomon, és ott a nagy, zöld mikrofon és itt a szó, és ekkor szédülten ráébredek: a szó megakadt félúton, már visszanyelni sem lehet.

Kicsit több lett, maradhat?

Published by:

– Negyven deka gyűlöletet vásárolnék, de ne abból adjon, amit a Kovács vitt, mivel azt nem szenvedhetem.
– Egy fajtát tartunk uram, teljesen homogén ízvilág, kedve szerint fűszerezheti.
– Ne beszéljen hülyeséget! Ezen nőttem fel, jobban értek hozzá, mint maga!
– Rendben, rendben. Akkor negyven deka, nem abból, amit a Kovács vitt. Még valami? Esetleg egy csipetnyi megfontolás? A jóindulat és a méltányosság most akciós, mert kifutó széria, lehet, hogy befejezik a gyártást.
– Nem, ezekre semmi szükség, igaz nincs sok belőlük, de nem is fogyasztjuk.
– Akkor csomagolom, és bízom benne, hogy eltaláltam a szája ízét. Fizetni a későbbiekben fog.

Lacika késik

Published by:

Hátradőlt a padon, tonzúráját a kórházi folyosó csempéjének nyomva. A Lacikára gondolt, harminc éve már sokadszor. Pufók tejcsokireklám arcára, szőke hajára, ahogy kék szemével kimosolyog a sárból: — ­Megint lemaradtunk, Tanár úr. Aztán kúsztak tovább, Lacika ügyelt rá, meg ne előzze, követte, mint adjutáns a tábornokát.

Novák meg se próbálta elmagyarázni bölcsész végzettségének mibenlétét a seregben, ha már annyi halasztás után a bakák közé vezényelték a kellemesebb rigóképző helyett, a képzettségét firtató kérdésre mindössze annyit felelt: jelentem, tanár vagyok. Mivel mindegyik főnökének, legyen az tiszt, altiszt, avagy öregkatona, volt valamiféle iskolai élménye, a válasz telitalálatnak bizonyult. Ez pedig jól jött, mivel akkor rántották be tizenkét hónapra, amikor a másfél évet szolgálók még ott voltak, gonosz tervekkel fogadva az újoncokat.

Vakarta a linóleumot, súrolta a követ, de a vécécsészék közelébe csak akkor került, amikor hajnalban sorba állt a három használható fülke valamelyike előtt. Ezt melegváltásnak nevezték, vélhetően azért, mert miközben az egyikük húzta a gatyáját, a másik már tolta le a magáét, tehát esélye sem volt kihűlni az ülőkének. Ezzel nem lett volna probléma, azonban ha ilyenkor dugult el a rendszer, akkor se állt le a század, és ennek következményét a takarításra kijelölt szerencsétleneknek kellett kezelniük. A kezdők gázálarcot húztak, amit percekkel később öklendezve téptek le magukról, utat engedve a hányadékuknak. A dörzsöltebbek vegyvédelmi köpenyt öltöttek, az arcuk elé pitralonos kendőt kötöttek, és tűzoltófecskendővel purgálták a matériát. Az egyikük bedugta a csövet a fekáliába, a másik rányitotta a csapot. Szerencsés esetben a csatorna felé indult az anyag, de ha visszafelé jött, ruhástul zuhanyoztak utána.

Nováknak ezek csak elméleti ügyek voltak, bár nem volt csókos, valahogy mégis úgy alakult, hogy inkább a tiszti irodákat takarította, és már az alapkiképzést követő első eltávra elmehetett. Ez péntek délutántól hétfő hajnalig tartott, de csak éjfélig időzött a vasútállomással szembeni kricsmiben, mivel a részegeskedés nem az ő műfaja volt, ivott volna szívesen, de nem bírta gyomorral. Ballagott a laktanyaváros utcáján a körlete felé, közben Faludy Villon átköltésén tűnődött, a Holdat nagy, zsíros seggként lógatva a fák fölé, s mellékesen arról fantáziált, miként kezelné meg az öregkatonákat egy AMD-géppisztollyal. Persze nem gondolta komolyan, de azért jólesett képzeletben megadni ennek a bandának, amit érdemelnek, nem is annyira a fizikális tortúráért, hanem a finom lélektani kínzásokért, amit olyan tökélyre fejlesztettek, hogy nem győzött csodálkozni azon, ezek a többségében tanulatlan, pereputtyuk és szomszédságuk által jámbor, megbízható gyereknek ismert, nagyra nőtt óvodások mennyire mesterévé váltak a szekálásnak, a zsarolásnak, az eltávlistáról való lehúzásnak, illetve ennek lebegtetésének. Novák ezer budit kitakarított volna, ha a pszichés terrort azzal megússza.

A második emeleti alegységszintre már higgadtan érkezett, és talán lelkiismerete megnyugtatása végett kezdett dumálni az alegységügyeletes-helyettessel, aki szintén kopasz volt, ezért kinn éjszakázott az aulában, míg a főnöke, a tizedes, valamelyik hálóban húzta a lóbőrt.

A helyettes mindenesetre megérdemelt némi jópofizást, hiszen bent szopott egész hétvégén, de ez a csávó nem volt virágos kedvében, aztán megtudta tőle, hogy a sarokban árválkodó bádogvödör felmosóvizében Lacika agyveleje úszkál apró cafatokban. Ugyanis nem volt olyan szerencsés, hogy szombat-vasárnapra hazamenjen a szülőfalujába, ahol saját forgácsolóműhely várta CNC-esztergával, meg talán nagymama kakaója vastag, zsíros tejből, hozzá emberes parasztkenyérrel. Ehelyett őrségben volt, és az első váltásban szétlőtte a fejét. Sorozatra állította a fegyvert, szóval csúnya világot hagyott maga után. Az őrtorony takarítására a szobatársait vezényelték, némileg büntetésből, hiszen az efféle kötelességszegés egy jó csapatban aligha fordult volna elő, másfelől azzal a tahó érzéketlenséggel, ami a dolgokat errefelé jellemezte. A srácok ultrás vízzel, felmosóronggyal tüntették el a nyomokat, és most itt a vödör, panaszolta a helyettes, benne pedig a Lacika agya, amit a szobatársak nem voltak hajlandóak a retyóba önteni, itt hagyták rá. A főnöke meg elküldte a picsába, előtte hozzátéve, hogy nem akarja itt látni a vödröt, amikor felébred.

– Szóval, most mi legyen, Tanár úr, isten az atyám, én se akarom lehúzni a vécén, arra gondoltam, hogy felkeltem az egyik srácot, aki csirkedarabolóként vonult, tök hülye, az nem csinálna gondot belőle…  Persze ezt már csak Novák hátának mondta, aki iszkolt a mosdóba, aztán némi öklendezés után javasolta, hogy dugják el a vödröt az asztal alá, és ha az ügyeletes tiszt megtette a lefekvés előtti utolsó körét, vigyék le az udvarra, és borítsák ki az épület előtti magyalbokorban.

Huszonöt évvel később Novák látta a televízióban, hogy a laktanyát börtönné alakították, ami meglepte, mivel biztosra vette, az épületek összedőltek azóta, legalábbis használhatatlanná rohadtak a felöntéses súrolások miatt. Ehelyett kényelmesnek és elegánsnak tűnő helyiségeket látott, és eszébe jutott, talán a bokrokat is kivághatták, hiszen a fegyintézetek nem szeretik a rejtőzködésre alkalmas tereptárgyakat.

Elolvasta a kórházi zárójelentését, nem sokat értett belőle, mindenesetre eldöntötte, szokásától eltérően nem néz utána az interneten. Miért is fokozná a rosszat? Ötven után minden nap ajándék.  – A francba, Lacika – morogta, ahogy feltápászkodott. Elhagyta az épületet, elindult a parkoló felé. Ha valaki a kórház ablakából figyelte volna, egy kopaszodó, kövér pasast lát, aki magában beszél és gesztikulál. De senkinek nem tűnt fel, vagy ha esetleg mégis, akkor se találta érdekesnek.

Barokkos kenguru

Published by:

Az fájt neki legjobban, hogy megrúgta a kenguru.

Kehes Benő elsőkötetes szerző úgy vélte, legalább fél esztendő, míg felkapja a sajtó, bekerül a bestsellerlisták élére, egyszóval eléri azt a megbecsülést, ami jár neki.

Ennélfogva igencsak elszomorodott, hogy nem jelent meg róla egy árva kritika se, nem invitálták beszélgetős műsorokba, még Puzsér Róbert se kapott tőle migrénes rohamot.

Amikor pedig megtudta a kiadójától, hogy a művéből mindössze tizenkét darabot adtak el, úgy érezte, megmagyarázhatatlan méltánytalanság történik, értékválság van, az emberek nem olvasnak, késve lépett erre a pályára, nincs már hely számára, csak a sznobok viszik a nevesek köteteit, ők is inkább szobadísznek.

Benő, aki olvasni nem, csak írni szeretett, egy nap betévedt az egyik bevásárlóközpont könyvesboltjába, és álmélkodva látta, hogy telis-tele van vásárlóval. Először arra gondolt, hogy fodrászüzletbe keveredett, de a mosdókagylók helyett polcok meredeztek, sőt, még az ő könyve is ott volt, négy méteres magasságban, éppen, hogy a mennyezetet nem súrolta. De senki nem nyújtózkodott érte.

Bizonyos töprengést követően arra jutott, megkérdez egy tapasztalt pályatársat, azt a szerzőt, akinek ugyan harmic-negyven évvel ezelőtt jelentek meg a kötetei, de a Facebookos megosztásokból látta, hogy írásait ma is hozzák különféle, számára ismeretlen, de komolynak tűnő irodalmi lapok, és ugyancsak a közösségi oldalról mérte fel, hogy számos író haverral rendelkezik, akik közül egynéhányan még köszönteni is szokták születése napján. Ez mély benyomást tett rá, így néhány unikummal megerősítve magát, egy csodás kedd délután megnyomta a csengőt a kolléga nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. A ház ura a lépcsőház gyenge fényében némi gyanakvással méregette, amiből Benő arra következtetett, hogy még nem olvasta el a nyomdafestékszagúan megküldött, szívhez szóló dedikációval ékesített tiszteletpéldányt.

Amikor azonban észrevette a négyes csomagolású sört a kezében, némileg megenyhült, beletörölte tenyerét boxeralsójába, majd azzal a különös mondattal, „ha nincsen nálad kézirat, akkor bejöhetsz” – beterelte a konyhába, ahol azonnal nekiláttak a sörnek.

Benő elővezette, hogy késik a hírnév, nincsenek rajongók, még a könyvtárak se hívják találkozóra, pedig ezért kapják az adóforintokat. Nem lesz ebből József Attila-díj, pedig ő már idegen nyelvű kiadásokban reménykedett, közöttük, ha lehetséges, svéd nyelvűben, mert ugyebár a királyi akadémiának is el kell valahogy olvasnia.

Az idősebb pályatárs kortyolta a sört, megértően bólogatott, majd felhívta a figyelmét arra, hogy a skandináv piacra nem könnyű betörni, ellenben sokat segíthet, ha az írása bekerül a középiskolások kötelező olvasmányai közé. Benőnek imponált a gondolat, bár zavarta a pályatárs ravaszkás hunyorgása, és átsuhant a fején, hogy a másik bolonddá teszi, de minekután a mélyhűtőből kapott egy stampedli vodkát, megnyugodott afelől, hogy komolyan veszik.

Az idős pályatárs terelte a szót, ő azonban nem hagyta, és azt is felemlegette, hogy a Google se dob találatot a nevére. – A névre bukik a nagyérdemű, teneked meg nincs neved – értékelte a helyzetet a tapasztalt szerző, aztán halaszthatatlan dolgára hivatkozva tessékelni kezdte kifelé. A küszöbnél jártak, amikor elhangzott az, amiért Benő érkezett. A házigazda felemelte a mutatóujját, fejét megbillentette kicsikét oldalra, majd kimondta: – Pökjél nagyot, barokkosat!

Benő úgy gondolta, ez valamiféle rejtvény, majd némi töprengés után arra jutott, az egésznek az a magja, hogy marketing kell ide, olyasféle megnyilvánulás, ami felkelti a közvélemény figyelmét.

Hosszú megfontolást követően úgy döntött, hogy egy forgalmas péntek délután a Váci utca legszebb részén kompromittálja magát egy kenguruval. Mindezt nem volt könnyű kiviteleznie, de a motivációs trénerek megtanították neki, a siker titka az, ha pontosan tudja mit akar, és ennek érdekében kimozdul a komfortzónájából. Ennélfogva pénzt, időt, kapcsolatrendszert mozgósított, de az eredeti tervtől végül eltért annyiban, hogy a kenguru agyba-főbe pofozta, rúgta, majd az állatvédők agyabugyálták el istenesen, mígnem egy rendőrjárőr megmentette.

A rendőrségen részletes, őszinte, feltáró jellegű vallomást tett, így pár óra múlva hazatérhetett azzal, hogy vádemelés lesz az ügyből, amint a röhögéstől megviselt vizsgálótisztek képesek lesznek előállítani a szükséges iratot.

Benő, aki az esemény során legalább nyolc tévékamerát számolt össze, azt is látta, hogy rengetegen filmezik a telefonjukkal, így a rá váró jogi hercehurcát nem érezte megfizethetetlen árnak a nyilvánosságért, a közösségi oldalak tombolásáért.

Másnap reggel rákeresett a Bookline-webáruház sikerlistájára, amelyet őszinte meglepetésére, nem más, mint a kenguru vezetett.

Basszus – gondolta -, ez majdnem sikerült. Felmerült benne, hogy megvitatja a kérdést az őszülő pályatárssal, de aztán letett róla. Mégis, mit várhatna egy megkeseredett kollégától?

(A szerző kötetei elérhetők a webáruházakban és a jelentősebb könyvtárakban.)

 

Így lett fejes Ödön

Published by:

Flesch Ödönt kihajították a biztonságiak. Pár métert repült is, de a talpán landolt, és rögvest arra jutott, hogy ezzel vége az állásának. Annak viszont örült, hogy a szolgálati mobil nála maradt, de korai volt a lelkesedés, este elvitte azt egy marcona alak, aki jogi osztály dörgedelmesét lobogtatta, amiből kiderült, hogy mostantól nincs állása, ám ha a konkurenciánál próbálkozna elhelyezkedni, akkor különféle paragrafusokkal és nyilatkozatokkal összekarmolásszák, majd száműzik Elba szigetére, ahol négynaponként fejbe dobják kőkemény kókuszdióval.

– Szépen vagyunk – kommentálta a felesége, mire Ödön gyanakvó fintort vágott, hiszen megorrontotta, hogy Maris hekkelte meg a prezentációját. De azt is tudta, hogy mindössze nevetségessé akarta tenni az asszony, bosszút állva azért, amiért nem olyan sikeres, figyelmes és érdekes, amilyennek nyolc évvel korábban, az udvarlás időszakában mutatta magát. Emiatt vastagon törlesztett a neje, hol a kávéba került só, hol a kólába mosogatószer, időnként az összes zoknija a szárítón csöpögött. Szóval ekként teltek a napok, Ödön alkalmanként elképzelte, miként szárítaná meg Maris haját a fürdőkádban, amit esetleg egy boldog és magányos gyászév követne, persze nem gondolta komolyan, de azért jólesett elidőznie ennél a képsornál, színezgetve, pontosítgatva a részleteket.

Nem történt volna nagy a baj, egyszerűen kiröhögik, ha minden a megszokottak szerint zajlik. Ödön ugyanis a ranglétra legalsó fokán billegett, ezért a Negyedéves Nagy Értekezleten mindig az utolsó prezentációt tartotta, és köztudott volt, hogy a Vezér és kísérete lelép az első szünetben, amit az előadóterem villámgyors kiürülése követett, és akik ezután következtek, mindössze egy-két gyakornok előtt villogtathatták előadókészségüket.
Ez az alkalom viszont másnak ígérkezett, a Vezér születésnapjára esett az összejövetel, és az a hír járta, hogy emiatt negyedórás késéssel érkezik. Így esett, hogy ezt a holtidőt foltozták be Ödönnel, azaz előre hozták az előadását, amit először megtiszteltetésnek, majd az ok megismerését követően egy újabb, ámbátor aligha meglepő megaláztatásnak fogott fel.

Azonban a számításba hiba csúszott, és a Vezér pontosan érkezett, így az első sorból világosan láthatta a prezentáció harmadik diáját, ami sehogy sem illett a vásárlói szokások elemzéséről szóló bemutatóba, ugyanis egy férfi segget ábrázolt nagytotálban. E testrész kábé harmincéves pasihoz tartozott, izmosságát tekintve futballistáé lehetett, és valószínű, hogy lesifotós kapta le, miközben a kisdolgát végezte. Legalábbis erre utalt a térdig eresztett farmernadrág, és a márkás boxeralsó, fehér alapon világoskék négyzetrácsokkal.
Mivel Ödönt a sokk erejével érte prezentációjának tiszteletlensége, ledermedt, aztán csak azt érezte, hogy kezek markolják, rángatják, taszigálják, és már suhant is alatta a főbejárat lépcsősora.

Ödön így munka nélkül maradt, Maris persze tagadta, hogy az ő keze lett volna a botrányban, azt azonban bűnbánóan elismerte, hogy a zuhanyfülke tusfürdőtaróját szőrtelenítő folyadékkal töltötte fel. Ettől Ödön kicsit megenyhült, de a gyanú azért megmaradt benne.
Néhány nappal később a Vezért kirúgták a főrészvényesek, hangadójuk egyebek mellett azzal érvelt, hogy nem bízhatják olyasvalakire a milliárdjaikat, akinek a munkatársak előtt ennyire nincs tekintélye. És mivel a hangadó főrészvényes annyira utálta a Vezért, hogy az Ödön által szerzett remek percekről se feledkezett meg, meghozta ritka érzelmi döntéseinek egyikét: szépreményű leányvállalat élére helyezte.
Maris az előmenetel hírére megenyhült, és amikor azt is megtudta, hogy a család bevétele megtízszereződik, felvette a legszexisebbnek gondolt hálóingét, és hosszú idő óta először, bebújt Ödön paplanja alá.

Ödönt a hála és a nagylelkűség érzése öntötte el, így együttlétüket követően hosszú monológba kezdett arról, hogy bár nehéz időket éltek eddig, de minden azt bizonyítja: a sikerhez ketten kellenek. Az asszony nem válaszolt, az esze már egy ideje azon járt, hová tetesse az új gardróbszekrényt, majd a döntés nehézségeivel szembesülve arra jutott, akkor már inkább nagyobb lakás, vagy ház kellene, ami további lakberendezési kérdéseket vetett fel.
Szóval miközben a férfi kifejtette új, egzisztencialista alapvetésű boldogságteóriáját, arra Maris egy pillanatig se figyelt, azonban Flesch Ödön olyan elégedett volt a helyzet alakulásával, hogy ezt észre se vette.

(A szerző kötetei elérhetők a webáruházakban és a jelentősebb könyvtárakban.)

Mákostészta, csirkecomb

Published by:

Kovács a harmadik emeletre igyekezett, egyenként megszemlélve a lépcsőfokokat. A félbetaposott cigarettacsikket, a felmosóvíz foltjait, a cipőtalpakról levált földdarabokat, és egy hangyát a második emelet fordulójában. Szeretett volna a hangya helyében lenni, hiszen annak aligha van bűntudata, szégyenérzete, csak teszi, amit a hangyák törvénye előír számára, vonul titokzatos útján, cipelve morzsáját, aztán megérkezik a bolyba, ahol ki tudja mit csinál, mindenesetre helye van a sokadalomban, nem kell magyarázkodnia és nem tartozik felelősséggel.
Szóval Kovács alaposan megfontolta mindegyik lépését, érezte a lépcsőház szagát, a tisztítószerét, a különféle ételek illatát, vacsoraidőre járt. A személytelen bejáratok közül némelyik még az eredeti volt, opálossá karcolódott ósdi kukucskálóval, másutt barkácsoltak valamit a bejáraton, felszerelték biztonsági zárral, extra csengővel, néhol tokostól kicserélték, olyasféle ajtóra, ami a bankok trezorjára emlékeztetett. Általában ezeken kis koszorúcska lógott, öntapadós műanyag akasztón, vagy az édes otthont éltető közhelyes felirat. Személytelen, hideg és távolságtartó sorfalat álltak felfelé vánszorgásához, amely lendületében, dinamikájában és harmóniájában ellentéte volt a három hónappal korábbi elvonulásának, amikor utazótáskával a kezében, cigijét a szája szélébe tolva szökdécselt lefelé, húsz évvel fiatalabb kolléganője, új remények irányába.
Akkor azt érezte, hogy vadállatokkal is képes megküzdeni, feléledt benne az eltunyult hím, úgy hitte, ha késéssel is, mégiscsak kézbesítették az elmaradt boldogságot. A háta mögött hagyta a feleségét, akit jó ideje csak lakótársnak tekintett, figyelmen kívül hagyva azt a zavaró körülményt, hogy ez a lakótárs, ha morogva és zsörtölődve is, de szolgálta, akár egy nagyra nőtt óvodást. Most pedig ide vágyott vissza, a langymeleg punnyadásba, ahol nem kell felállnia a fotelből, mert elé teszik az ételt. A nő mellé, akit nem kell folyton szórakoztatnia, nem kell a szabályait követnie, vegán és sótlan ételeit kosztolnia, a hétvégi sokáig alvós lustálkodás helyett különféle költséges és kimerítő kirándulásokra indulnia. A kapcsolat elején egy ifjú erejével bömbölt a hímoroszlán, de gyorsan rájött arra, hogy ezt egyre kevésbé bírják a hangszálai, óvatos kifogásai kapcsán pedig érezte a lány fogyatkozó türelmét. És amikor az egyik nap azzal fogadta, hogy beszélniük kell, ő csak legyintett: tudom, tudom, és előhúzta az utazótáskát a szekrény azon feléből, amelyet ő használhatott.
Leginkább világgá ment volna, de ez, lehetőségeire tekintettel legfeljebb valamiféle ágybérlő státuszt jelentett volna, nem túl messzi a hajléktalanság állapotától.
Az utazótáska hordszíja kényelmetlenül csúszkált a vállán, talán azért, mert annyira könnyű volt. Lényegében semmije sincsen. Persze, azért mégis van, a tízéves gépkocsi, illetve a panel fele, de amikor otthagyta, akkor lélekben lemondott róla, egy ügyvéd talán nem így gondolná, szánakozva segítene feltrancsírozni a nagy semmit, miközben egy osztozkodás mindkettőjüket tönkretenné.
Az ajtón még kinn volt a neve, amitől úgy érezte, mintha a sírköve nézne farkasszemet vele. A sógora nyitott ajtót, zömök, vele egykorú melós. Kezet nyújtott, nem nézett a szemébe. Amint beléptek a konyhába, Idus biccentett felé, hófehér arccal kérdezte, hogy mákostésztát vagy rántott csirkét enne-e? Válaszát meg se várva a konyhabútor felé fordult, tett-vett, néha egy-egy pillanatra megállt, mint amikor egy vetítés akadozik, kimerevedik a kép, hogy aztán tovább ugorjon.
A sógor a sörébe bámult, nem kínálta Kovácsot, csak nézte az aranyszínű italt, mintha a tetején úszkáló habfoszlányból akarna valamit kiolvasni. Aztán a vetítés lefagyott, Idus megmerevedett, elültek a vacsorakészítés zajai. Nézte az asszony vállának apró rándulásait, érezte, mindjárt beüt a ménkű. A sógor egészen halkan belesuttogta a sörébe: – Azt beszéltük az Idussal, hogy el kellene járnotok tanácsadásra.
És ekkor Kovács csöndesen sírni kezdett.

(A szerző kötetei elérhetők a webáruházakban és a jelentősebb könyvtárakban.)

Rákóczi-kettős

Published by:

A bratyizó tegeződés onnantól nem zavarta, hogy megtudta, a kettéfűrészelt óriás azért lépett ki a munkahelyéről, mert a főnöke kispórolta a burgonyát a pizzatésztából…. Ekkor Novák eldöntötte, karakán és jellemes fickó a másik, és kedvtelve merült bele a csevejbe. Ez a pizzás ugyanis nem vásárlóként kezelte a betérőket, hanem kapcsolatot teremtett velük, egyfajta ezer éve ismerjük egymást jellegű érzelmi köteléket, amely a gazdagon megrakott, ropogós és mégis omlós költeményeit különösen kívánatosra fűszerezte, és aki rákapott ennek az ízére, az esküdött rá, hogy amennyiben pizzára éhes, azt kizárólag nála érdemes megvennie.
Novák azt is a javára írta, hogy duci, ami ínyencségre utalt, és ebből világosan következett, hogy nem csak enni, hanem elkészíteni is szereti a termékeit. Ugyancsak jó pont volt a röhögésre álló húsos szája, hiszen az ilyen ember szeretheti az életet… Ösztönei azt súgták, ha ez a két hozzávaló megvan a szakácsban, akkor a többivel sem lehet hiba.
Különösen kedvelte a Rákóczi-salátát, az irdatlan adag sajtot, sonkát, tojást és öntetet, éppen csak annyi növényi összetevővel, ami a kívánatos állag eléréséhez kellett. Erre éhezett aznap is, amikor a pizzás kedélyesen elzavarta, arra hivatkozva, hogy éppen családi ebédet tartanak. És valóban, nagy társaság múlatta az időt a teraszon, ám megdöbbenésére nem a kínálatban szereplő termékeket fogyasztották, hanem sertésoldalast, kolbászt, sült császárszalonnát hasábburgonya körítéssel. Az élmény sokkolta, de idővel megmagyarázta magának, hogy miért is enné valaki azt, amit egész nap süt és árusít, és egyébként is, egy kis önző családi idill teljesen illeszkedik a pasasról kialakított képbe.
Aztán pár héttel később beütött a ménkű. Novák felesége látta, amint rendőri közreműködéssel kipakolják a pizzériát. Nagyon úgy tűnt, hogy végrehajtásról lehet szó, és rövidesen más vette át az üzletet, kevésbé bizalomgerjesztő alakok, lehangolóan pocsék kínálattal, egészen pofátlan árakkal.
Novák próbálta kibogozni a történteket, de az internetes kutatásai nem vezettek eredményre. Aztán egy külvárosi sétája során belebotlott a pizzásba. Alig ismerte meg. Arcát merevnek és zártnak, száját pengevékonynak, szemét aprónak és csipásnak látta. A vendéglátós valamelyest felélénkült a találkozástól, de nem mosolyodott el. Novák pedig megtudta tőle, hogy kitették a bérleményből, mivel valaki ráígért a díjára, de semmi baj, a szomszéd utca végén, igaz más cégére alatt, az üzlet remekül folyik tovább. A társa értékesít, ő pedig a konyhában tüsténkedik; olcsóbb is, jobb is, szóval minden szuper.
Novák fellelkesült a hallottakon, és bár pizzamentes korszakát élte, sőt a pazar salátát se kívánta éppen, az egyik délután meglátogatta a pizzás által megadott címet. Kétszer is elhajtott előtte, aztán a fékbe taposott, és dermedten nézte a sötét épület pikkelyesedő cégtábláját, töredezett lépcsőjét, és a bejárat üvegén átsejlő lomokat.
– Senki nem járt ott már évek óta – ecsetelte a feleségének, majd felvetette annak a lehetőségét, hogy a pizzás meggárgyult, és az újrakezdés csak a képzeletében létezik. Novákné, aki igen szerette a négysajtos pizzát, nagyot nyelt, vállat vont, majd megjegyezte: – Nem mindenki képes hordozni a veszteségeit…
Novák bólintott, felidézte az utolsó találkozást, a pizzás fakó tekintetét, egy pillanatra megjelent a szájában a Rákóczi-saláta íze, aztán már csak magának dünnyögte: – Nincsen itt igazság…

Originál

Published by:

Bifsztek a fürdőszobában gyűjtötte a bátorságot. A kicsiny helyiség ajtajának támaszkodva tűnődött, feláll-e egyáltalán, vagy jobb, ha nem is kísérletezik. Mindenesetre vizelt egyet, miközben a vécécsészében egy szétázott szárnyas betét maradványai oszladoztak. A mosdókagylóra ragadt mocsok láttán Bifsztek hálát érzett azért, hogy Tündiről nem került le a bugyi. (folytatás az Eső c. irodalmi lap weboldalán…)

Ángyi és a filantrópok

Published by:

– Hogy van? – kérdezte a magasabbik.

Ángyi János kitapogatta a zacskó tartalmát: szárazkolbász, néhány zsömle, két doboz gyümölcslé.

Homlokát ráncolva visszakérdezett:

– Kik maguk?

Ángyinak korábban nem voltak transzcendentális gondolatai, de az aluljáróban töltött fél év során ez valamelyest változott. Nem volt istentagadó, vagy ilyen-olyan gondolkodó, fel sem merült benne, mi végre pottyant erre a világra, mi a létezésének célja, egyáltalán van-e halhatatlan vagy akármilyen lelke. Létezett, emlékezett, ám terveznie soha nem sikerült, és ha az afféle töprengés közel állt volna hozzá, esetleg azt is fontolóra veszi, hogy személyiségének ezen sajátossága esetleg felelős azért, hogy ebben a vizeletszagú, huzatos építményben dekkol az olasz gyártmányú, foltos matracon.

A transzcendens gondolatokat készen kapta, mondhatni instant módon. Ez az instant kifejezés tetszett neki, az egyik szeretetszolgálat osztott ilyen teát, fémszínű tasakban édes-savanyú port, amit a kézfejéről nyalogatott el, mivel az efféle itóka elkészítésére nem volt berendezkedve. Az egyik szociális elárulta neki, az instant azt jelenti, hogy pillanatokon belül elkészíthető.

A fekhelyéről remekül hallotta, ahogy az aluljáró elején időnként énekelnek, zenélnek, és közben kiabálják, hogy Jézus vár téged! A dalokat jobban szerette, mint amikor a mikrofonba szövegeltek, általában a Megváltóval való találkozást megelőző silány életükről. Ez az elején érdekesnek tűnt, de egy idő után már csak süketelésnek tartotta, és talán egy kicsit meg is sértődött, mert amikor jobban megnézte őket, az egyik kiabáló, éneklő leányzó bizonyos ijedtséggel tekintett rá. Ebből Ángyi arra következtetett, hogy ezek szerint őt nem várja Jézus, és mivel egyébként se osztottak semmit, csak kiabáltak és zenéltek, ennyiért túl nagy kockázat lett volna őrizetlenül hagyni a matracát és a rafiáját. Az azonban szöget ütött a fejébe, létezhet olyasmi, amit megbocsátásnak neveznek, és nem pénzért kapható.

Ángyi János számon tartotta a vallásos embereket, csak az zavarta, hogy általában egyszerre, ünnep alkalmából igyekeztek jótékonykodni, és voltak napok, amikor szinte rárothadt a rengeteg finomság, amelyekből ha sokat evett, hasmenést kapott, ha meg keveset, akkor megromlott és megint csak bélgörcsökkel kellett számolnia. Érdekes módon, egyik jótevőnek se jutott eszébe, hogy páleszt, vagy legalább olcsó vinkót tegyen a szatyorba, pedig attól lett volna igazi az ajándék.

Az ünnepek elmúltak, lecsengett a maradékok kiosztásának időszaka is, így csak a szektások dala maradt, s miközben hallgatta, bánatosan leste, mikor jönnek a szociálisok az instant teával.  Csak azért pillantott fel a szundikálásból, hogy felmérje, veszélyt hoznak-e a közelgő léptek, és amikor megpillantotta a két pár fekete bőrcipőt, méhfaggyú szagúakat, tükörfényeseket, akkor felült, mert érezte, hogy itt most kaja várható, ami az ünnepek múltával életet menthet.

A két ötvenes, pocakos pasi udvariasan köszönt neki. Ángyi látta, hogy okosak lehetnek, jókat ehetnek és szép ruhájuk van, csak a reklámszatyrot szorongató markuk fénylett fázós-fehéren, gömbölyded harmóniájuktól elütve. Talán még pénzt is adnak – gondolta, így viszonozta a köszönésüket. A férfiak kerek szemmel nézték, majd egyikük átnyújtotta a csomagot, vigyázva, hozzá ne érjen a kezéhez.

Undorodik tőlem, miközben azt mondja, hogy fogadjam szeretettel – gondolta Ángyi, azonban csöndben maradt.

A két férfi egymásra nézett, majd közölték, szerénységük tiltja kilétük felfedését, azonban annyit elárulhatnak, egy olyan szervezet tagjai, amely a világban a szépet, a jót és az igazat kívánja terjeszteni. Erre megkérdezte tőlük, mióta csinálják ezt? Mármint a szép, a jó és az igaz terjesztését… A két férfi ismét összenézett, majd az alacsonyabb közölte, hogy már időtlen idők óta.

– Hát, ha nem sértődnek meg, nem tűnnek sikeresnek – nyögte ki Ángyi, kabátja bélésébe rejtve a csomagot.

A férfiak hümmögtek, aztán a magasabbik válaszolt:

– Nos, ebben talán igaza van. Legalábbis a látszat ezt mutatja.

– Akkor miért csinálják? Jólesik az alamizsnálkodás?

Az alacsonyabb férfi szép, drapp textil zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd megjegyezte:

– Teljesen érthető a maga helyzetében, hogy bizonyos agresszivitással szemléli a dolgokat.

Ángyi nem értette, hogy mit értenek agresszivitáson, és rögvest rá is kérdezett. A férfi ekkor a nevét tudakolta, és miután megtörtént az egyoldalú bemutatkozás, azt válaszolta: – Na, akkor megvilágítom magának. Ön nem Ángyi igazából, hanem Angyal. Egy olyan angyal, akinek az a szerepe ezen a földön, hogy megmutassa számunkra a világ tökéletlenségét. Mi szintén angyalok vagyunk a maga számára, akik rámutatnak a soha el nem érhető tökéletességre. Ebben a vetületben ön az emberiség, mi pedig az ideák világa.

– Ezek szerint én vagyok az alja, maguk meg a teteje – összegezte Ángyi.

– Ez szimplifikácó – reagált az alacsony. – Van valamiféle determináció a történetben, egyikünk se léphet ki a saját árnyékából, mindössze azon belül lehet némi mozgásterünk. Önnek ez a helyzet adatott, nekünk más, másoknak megint más. Nyilvánvaló, hogy nem menti meg az a kis csomag, amit odaadtunk, azonban egy picit mégiscsak segít. Mondja, mi kellene ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön?

– Egy saját furgon. Az se baj, ha rozzant, csak szállítani tudjak vele – morogta Ángyi.

– No, akkor tegyük fel, hogy kap egy furgont. Miből tankolja? Ebben a fizikai állapotban hogyan rakodik, hurcolkodik? Miből fizeti a biztosítást, a telefonszámlát, a karbantartást? Ki tankolja tele, csinálja a könyvelést, a reklámot? – Itt az alacsonyabb hatásszünetet tartott. – Na látja, nem tud válaszolni. Ez a lényege a kolbásznak.

– Ennyi tehát a szép, a jó és az igaz? – kérdezte Ángyi.

– Az is megvan – sóhajtott fel a magasabb. – Az azonban egy másik műfaj. Ez jótékonyság, az meg filozófia. Bonyolultabb annál, amit itt és most, vagy egyáltalán bárhol és bármikor képesek lennénk elmagyarázni Önnek. Valójában az a legjobb mindenkinek, ha szépen elteszi az ételt és nem gondolkodik ilyen kérdéseken..

– Ezek szerint nincsen helyem a maguk kis privát mennyországában? Ha odamennék, ahol vannak, mert biztosan vannak valahol, akkor be se engednének…

– Maga okosabb, mint amilyennek látszik – felelte a magasabb. – És ez baj? – flegmázott Ángyi.

A filantrópusok összenéztek, aztán mintha hallhatatlan vezényszónak engedelmeskednének, hátat fordítottak, és távoztak.

– Faszom belétek – nyögte Ángyi, visszahanyatlott a matracára, magára húzta kopott irhabundáját, kézfejével eltakarta a szemét. Később megtapogatta a zsákmányt, a kolbász kemény és száraz volt, pont olyan, amilyet szeretett.

A szerző nyomtatásban megjelent kötetei megtekinthetők, megvásárolhatók a bookline.hu webáruházban!