A régi parkban kopott, összekaristolt támlájú pad, melyen egy vékony, vöröshajú, szeplős lányt szerettem. Nem emlékszem a nevére, arra se, hogy mikor történt, csak azt tudom, sok-sok évvel ezelőtt, mert akkoriban minden másként volt, nem tudnám megmondani, hogy mi minden, manapság nagyon felejtek. A feleségem szerint többet kellene aludnom, a lányaim ijedtek, a kisebbik elém tesz egy csésze kévét, nézi, mint hörpölöm a csészealjból, ami oda került, megvonja a vállát, összenéz a másikkal.
Bámulom a padot, valami miatt érdekes számomra, de nem tudom, hogy miért. Talán a piros színe teszi. Letojták a galambok – ötlik az eszembe. Mik azok a galambok? Leülök, nézem a cipőm, barna lábbeli, fekete fűzővel. Különös csomót látok rajta, nagyon érdekes, próbálok lehajolni, hogy jobban szemügyre vegyem, aztán bevillan: masni. Igen, ez masni. Valamikor én is tanultam masnit kötni, piciny gyerekként egy néni tanított, de nem a mama volt.
Mostanában sokszor próbálom felhívni a mamát, de mindig azt mondják, hogy már nem él. Meg nem is azzal a dologgal kell telefonálni, ami a kezemben van, hanem mutatják, hogy mivel. Nem ismerem azt az eszközt, talán csak tréfálnak velem. Mindig összesúgnak, ha ilyesmi van, talán nem értenek, vagy meg akarnak viccelni. Pedig ez csúnya dolog, többször is velünk ebédelt a mama, piros blézerben és fekete nadrágban, de ők úgy csinálnak, mintha nem látnák. Mostanában én is úgy csinálok, mintha nem látnám, de néha titokban rákacsintok, és ő elmosolyodik ilyenkor.
A mama nem tréfálkozik velem, tudja, hogy nem szeretem, az ilyesmi olyan, mintha kicsúfolnának. Mint akkor, amikor bekakiltam. Az a némi is ott volt, aki a masnit tanította, emlékszem, kiabált velem, a többiek meg nevettek. Aztán jött a mama, piros blézerben, és vele is kiabált. De a mama nem hagyta magát, az ő hangja sokkal erősebb volt, olyannyira erős, hogy be kellett fognom a fülem, és nagyon szégyelltem magam.
Nézem a cipőmet. Vajon ki kötötte ezt a masnit? Én nem tudok ilyet csinálni, pedig ez nagyon érdekes lehet. Talán a mama kötötte, vagy az a néni, aki tanította. De ha tanította, akkor miért nem tudok masnit kötni? Azt hiszem, rosszul tanított. Talán éppen ezért kiabált vele a mama. De hol van a mama? Talán apámmal.
A mamával van egy közös titkunk. Csak a miénk. A papa elesett a fürdőszobában, és a mama azt mondta, hogy menjek a szobámba, aztán nagy sokára ő is utánam jött, és mesét olvasott. Nagyon sok mesét. Az összes mesét felolvasta, ami a könyvben volt. Reggel, amikor behozta a kakaót az ágyamba, azt mondta, hogy a papa nagyon hosszú útra ment, és már nagyfiú leszek, amire hazatér, de fogadjam meg, hogy soha, senkinek nem beszélek arról, hogy a papa elesett, és arról se, hogy elutazott, mert ha ezt elmondanám másoknak, akkor a papa nagyon megharagudna, és bajba kerülne miattam. Szóval nem mondtam el senkinek, és a papa nem jött eddig haza, de most már minden pillanatban itt lehet, azért jöttem ki a parkba, mert már máshol lakunk, és hátha nem tudja, hogy hová kell jönnie, de a parkról tud, mert itt szoktunk hintázni, meg rollerezni, meg homokvárat építeni.
Ahogy a masnit nézem, észreveszek egy bogarat a cipőm mellett. Nagy bogár, a hátán fekszik, nem mozdul, pedig a hátukon fekvő bogarak kapálózni szoktak. Óvatosan megbököm a cipőm orrával, visszájára fordul, nem nyúlok hozzá, mert a mama nem szereti, ha megfogom a bogarakat. Barna a háta. Vagyis a szárnya. Nem mozdul, biztosan alszik. Vajon milyen bogár? Valamikor tudtam. Tudom, hogy tudtam, de nem jut eszembe, hogy hívják. Felnézek a lombok közé, sok-sok hasonló bogár röpköd körülöttük. Olyan, mintha felhő lenne. És némelyikük világít. Még soha nem láttam világító bogarat.
– A bácsi az égre bambul – mondja egy gyerekhang, aztán azt is hallom, hogy letorkollja egy nő, lehet, hogy pont az, aki a masnit tanította. Kinek tanította? Már megint elfelejtettem, amit korábban gondoltam.
Jaj, nem szabad bepisilnem, pláne, hogy itt van a kiabálós nő, és nincs itt a mama. Felállok, térdig tolom a nadrágom, pisilni kezdek. És akkor már ott van a kiabálós, de nem csak ő, hanem mások is ordítoznak, fenyegetnek, és sehol nincs a mama, így összekuporodok, sírni kezdek. Valamivel később már nem kiabálnak, hanem messziről figyelnek.
Egy szirénázó furgon érkezik, kék fény villog a tetején. Két férfi közeledik, nagyon kedvesek, így felállok, és sírva kérdezem, hol a mama? – Jöjjön bácsika – mondják, felhúzzák a nadrágomat, és be is gombolják. A gépkocsi oldalán van egy ajtó, két oldalról karolnak, és besegítenek azon. És van ott egy ágy is, amire ráfektetnek, és mondják, hogy biztos kiszáradtam, majd kapok egy infúziót, de ne féljek tőle.
És várom az infúziót, mert én nagyon szeretem az infúziót, különösen a tejcsokisat, amiben mogyorók vannak. Nézem őket mosolyogva, mert tudom, hogy elrejtették a finomságot, és majd, ha már nagyon szomorú leszek, akkor hirtelen az orrom alá dugják. Lehet, hogy éppen a mama hozza, aki elbújt, és ez is a tréfa része. Vagy a papa. De jó lenne, ha a papa hozná! Megérdemlem a tejcsokis infúziót, mert megtartottam a szavamat, senkinek nem beszéltem arról, hogy elesett.
Az egyik férfi azt mondja, hogy ne aggódjak, egy kicsit eltévedtek a gondolataim egy sűrű és sötét erdőben, és most nincsenek otthon nálam, de elvisznek egy olyan helyre, ahol majd megfelelő kezelést kapok. És meglátom, holnaptól minden jobb lesz.
Mit jelent az, hogy holnap?
Talán cserebogár.
(Image by Gerd Altmann from Pixabay)