A vacsora csapnivaló, az ital és a társaság kitűnő volt, így nem érdekelte az idő múlása, se a vércukorszintje, gyomrát kellemesen melegítette a bordói cuvée, nagy, kopasz fejét zsíros verejték borította, szája széle zsibbadt, elbizonytalanodtak a léptei.

Az osztálytalálkozó az isten háta mögött zajlott, hazafelé párszor eltévedt a peremkerületi éjszakában, ösztönei a távoli, világos ablakok felé vezették. Vissza kell nyernem az irányítást – gondolta, katonai menetelést mímelt, határozottsággal ellensúlyozva ingatagságát, ami pár méterenként kisebb piruettekhez vezetett.

A másfél liter bor alaposan átmosta a veséjét, így növekvő kínban kereste a megkönnyebbülésre alkalmas helyet. Szégyellős lévén, zavarta a közeli országút forgalma, a fákat vékonynak, a bokrokat csenevésznek találta, végül egy rossz szagú aluljáró koromfekete kiszögellését célozta meg. Ahogy lekerült róla a teher, megszűnt a kiszolgáltatottságból eredő félelme, rágyújtott egy cigarettára, és ekkor az öngyújtó lángjánál észrevett egy magzatpózba kuporodó embert.

Bifsztek hunyorgott, arra gondolt, hogy ennyire mégsem lehet részeg. Előhúzta telefonját, bekapcsolta a világítást. Az erős, természetellenes fényben egy hajléktalan vizelettel szennyezett alakja rajzolódott ki. A férfi úgy tartotta a kezét, mint aki ütéstől vagy rúgástól védi magát. Bifsztek egyszerre józan és kimerült lett.

– Miért nem szólt, hogy itt van? – kérdezte.

– Attól féltem, megöl – válaszolta a hajléktalan.

– Ne haragudjon, nem láttam – nyögte. A hajléktalan nem felelt, igyekezett távolabb húzódni tőle. Bifsztek előkotorta a pénztárcáját, két bankjegyet látott, egy húszezrest és egy ezrest. Az előbbit sokallta, az utóbbit nyomorultul kevésnek érezte. Szíve szerint öt, esetleg tízezer forintot adott volna.

Előhúzta a húszezres bankót, majd némi tűnődés után a kisebbik címletet is, és a másik felé nyújtotta. Az nem vette el. Bifsztek letette a papírpénzt a reklámújságból vetett nyoszolyára, aztán furcsa, kacsázó mozgással elfutott.

Otthon bevett némi szódabikarbónát, utána küldött egy aszpirint, levetkőzött, tusolni már nem volt ereje, ragacsos, büdös testtel feküdt az ágyba, rögtön elaludt.

Két órával később, mintha rugóra járna, ülő helyzetbe pattant. Felesége, aki a gyerekek miatt éber alváshoz szokott, szinte azonnal felkönyökölt, és félálomban motyogta: – Mi baj?

– Megöltem egy embert – válaszolta Bifsztek.

– Mit mondtál?

– Semmi, semmi – dőlt vissza Bifsztek, mire az asszony nyomban horkolni kezdett.

Megöltem egy embert – ismételte magában, aztán arra gondolt, hogy nem igazán frappáns ilyen hatásvadász mondattal zárni ezt a napot. De más, jobb, ütősebb összegzés nem jutott az eszébe, így befordult a másik oldalára, remélve, sikerül visszaaludnia.