Elégedetten forgatta az új cipőt, az imént hozták bélelt dobozban, a neten vásárolta, töredékéért az eredeti árnak. Kézzel készült, bőrrel borított fából volt a talpa. Talán már nem trendi, de kinek is akarna tetszeni, a lényeg, hogy kényelmes legyen.


Picikét lötyögött a lábán, pár milliméterrel volt hosszabb a kelleténél, persze felkészült erre, elvégre próba nélkül lábbelit… az mindig lutri. Hátradőlt a széken, forgatta a lábfejét, csodálta a műremeket, ezer és ezer cipész szakmai örökségét sejtette benne. És természetesen nem fehér volt. Utálta a fehér, vagy akár vajszínű cipőket, édesanyja vásárolt kamaszkorában egy belebújósat ebben a színben, legalább egy számmal nagyobbat a kelleténél, szerencsére annyira tetszett a mamának, hogy féltette, és csak ünnepi alkalmakkor kellett viselnie. Némi hiábavaló huzakodást, vitát, könyörgést követően, összeszorított foggal csetlett-botlott a vattával kitömött orrú cipőben. A mama akkoriban, legérzékenyebb kamaszkorában lüttyőnek csúfolta, aminek nem ismerte a pontos jelentését, ettől még kínzóbbá vált, és azokon a szörnyűséges iskolai ünnepségeken, bulikon, akármiken, igencsak idétlennek, esetlennek, bizonytalannak érezte magát, mint aki teljesen rászolgált a gúnyoló minősítésre.


Azóta eltelt pár évtized, a mama nem élt már, vattáról szó se lehetett, viszont kiváló cipőbélés lapult a fiókjában, amitől minden passzolni kezdett.
Bekente némi méhviasszal a lábbelit, sétált egy kicsikét benne, hallgatta a kőkemény kopogást. – Lüttyő, egy frászt! – csúszott ki a száján és felnevetett.