unctio infirmorum, sírás, zokogás, aztán csend, talán elöljáró érkezett, a világi fecsegést imádság váltja és ének. összetört tagjaim melegség járja át, szívem felemelkedik, puha, lágy tenyér simítja végig a homlokom.

 unctio infirmorum, erősíts meg a Szentlélek erejével, méltón várjam a jó halál kegyelmét, elfogadom, zokogva, bánkódva, a Te bölcsességedben és kegyelmedben bizakodva, hogy gyónás és szentáldozás nélkül ért utol a végzet.

 unctio infirmorum, gyermekként a családi kúriában, apám egyenes derékkal néz a semmibe, szigorú vonásai elmosódnak, anyámat karolja. virágot szedek a réten, feléjük nyújtom, édesanyám olyan finoman veszi át a fehér szarvasbőr kesztyűbe bújtatott karcsú kezével, mintha porceláncsészét emelne. apámnak hófehér az arca, búcsúznak, bajok vannak a mama tüdejével, elutazik, és soha többé nem jön haza.

 unctio infirmorum, apám nem néz rám. igen, ez így, és mindig így, korábban és később egyaránt. szűkre szabhatták a szívét, nem fért bele, csak a szerelem. akkor fogadtam meg, hogy én helyette is kitárom az enyémet, hatalmasra, hogy átfogja az emberiséget.

 unctio infirmorum, Krisztus jegyeseként tiszták a napjaim, ha néha megkísért a sátán, irigység támad bennem a kinti csillogás iránt, keményebben súrolom a követ, éjszaka is beteget ápolok, még elszántabban imádkozom, mígnem ájtatos szavaim tükörsimára csiszolják a lelkem. megtanultam másokért élni, minden bonyolultság eltűnt belőlem, én a szolgálat vagyok, az odaadó figyelem, egy húr a láthatatlan hangszeren, amelyen zsoltárt kísér az Isten.

 unctio infirmorum, apám koporsója eltűnik a családi kripta sötétjében, mosolyogva nézem, mert tudom, hogy ez a régóta vágyott találkozás, anyám az út túlfelén, a tőlem kapott réti virággal kesztyűs kezében. vasajtó zárja családunk történetét, az Úré vagyok, immár ők is az Úré, egyetlen ölelésben.

 unctio infirmorum, jönnek a háborúk, gyilkolják egymást a férfiak, vadaknak nevezik őket, mert karddal, szuronnyal, süvítő aknával, puskával, bombával, gázzal, ezer sötét praktikával ölik egymást. szakad a hús, roppan a csont, és az erős férfiakban nyoma se marad a bestiának. nem kísértők, akikről novícia koromban annyit hallottam, szenvedéssé váltak, elesett, nyomorult emberekké, pillantásuk kegyelemért, gyógyulásért vagy könnyű halálért könyörgött. lemostam testük váladékait, egyes pillanatokban úgy éreztem, hogy a bűneik is távoznak ezzel, pedig talán nem is voltak bűneik, csak sorsuk, és a parancs, ami kivezényelte őket a halálmezőre.

 unctio infirmorum, imádkoztam értük szakadatlan, hogy ha vannak bűneik, megbocsáttassanak az Úr előtt, mennyit imádkoztam azért, hogy teljesedjen be rajtuk az Ő akarata, a gyógyulás, a marcona sebekkel borított élet vagy a halál nyugalma.

 unctio infirmorum, hazánk apróra zsugorodott, de nem veszett ki belőle a lélek. a város nőtt, ahogy teltek az évek, egyre meredekebbé vált a Káptalandomb emelkedője. egyre inkább tudtam, itt halok meg.

 unctio infirmorum, és megint jött a halál, vonaton hozták a haldokló bakákat, az ártatlan fiúkat, a bűnös férfiakat, Istenhez közel, áldva és gyötörve bűntudattal. és hullottak a felhők közül a bombák, és jöttek öregek, anyák, gyermekek, tekintetükkel rajtam keresztül kérdezvén az Urat, ugyan miért? Miért?

 unctio infirmorum, a bombák, a bombák, a bombák és a hírek. és a sebhelyes arcú karszalagos, aki embertársai hóhérja lett, rám kiáltott, szedje a lábát, öreglány, mert felrúgom, amúgy meg dicsértessék magának is. nevetett, nikotinsárga fogsora megidézte a halált, és éreztem, hogy én már nem leszek, amikor a börtön udvarán kötéllel a nyakában eléri a végzet. Istenem, add, hogy neki is legyen bocsánat, és ne haragudj rám, amiért nem kívánom annyira őszintén, ahogyan kellene.

 unctio infirmorum, és jött a horda. amikor az ágyúzás abbamaradt, a harckocsik nyikorgó lánctalpaikon továbbgördültek friss vért és húst szimatolva, a falakra vészjósló plakátok kerültek, és mentem látogatni az időseket és az elhagyottakat, de szembe jöttek az olaj- és verítékszagú pufajkájukban, belökdöstek a romok közé, és amikor látták, hogy a rózsafüzért markolom, puskatussal törték össze az ujjaim. ütöttek és rúgtak, könyörögtem nekik, hogy elég, elég, az egyikük a fény felé tartva gyönyörködött a rózsafüzérben, csiszolt üvegből voltak benne a szemek, ahogy napsugár érte őket, különleges színekben ragyogtak, nézte, nézte, letépte róla a keresztet, messzire elhajította, közben éreztem, ahogy a bordáim törnek és ropognak, egyikük késsel közeledett a szememhez, de én nem a pengét láttam, hanem az azt tartó szerencsétlen embert.

 unctio infirmorum, bocsáss meg az ellened vétkezőknek, és legyen meg a Te akaratod. meggyalázták – hallom, miközben sírva visznek lepedőbe csavarva, egy leakasztott ajtószárnyon kiterítve. állatok – feleli egy másik hang, nem érzek semmit, nem látok semmit, de mindent hallok.

 unctio infirmorum, időnként odalép valaki az ágyamhoz, kezét tördeli, siránkozik. minden megszűnt körülöttem, mégis tudom, hogy nővéreim szépen lemosták a testem, a legjobb, legtisztább ünneplőruhába öltöztettek, összetört államat felkötötték, kivájt szemem finom szövettel lefedték, tört ujjaim közé tekerték a fekete szemű olvasómat, amit nem használtam, mert az anyámtól örököltem, és ha a kezemben volt, akkor kicsikét takarta előlem az Istent.

 unctio infirmorum, nem szenvedek, pedig szenvednem kellene, mert ez a dolgok rendje, ha pedig nincs miért vezekelnem, miért nem szólít magához az Isten? aztán sikolyt és kiabálást hallok, Vili bácsi, Vili bácsi, kiáltja egy női hang, és sírnék, ha lennének könnyeim, mert megértem, nagy baj történt Vilmos püspökünkkel.

 unctio infirmorum, szaladgálás és idegesség a folyosón, a mellettem virrasztó nővérek remegnek.  beszédükből kirajzolódik a tragédia: a Püspökvárba menekített nőkért jött az ázsiai horda, Vilmos püspök pedig szembeszállt velük. Haslövés – suttogták –, alighanem végzetes.

 unctio infirmorum, ott kellene lennem, hogy ápoljam. én vagyok a legtapasztaltabb nővér a városban. de nem ápolom, hanem csak fekszem, hallgatom a fény és a sötét neszeit, és azok zajongását, akiknek még terveket tartogat az élet. azt beszélik a nővérek, az is lehet, az oroszok bejönnek a kórházba, hogy befejezzék a rémtettüket, és ővelük akkor mi lesz, és mi lesz velünk Vili bácsi nélkül, és mi lesz velük én nélkülem ezekben a nehéz időkben?

 unctio infirmorum, fülelek, komor, fojtott hangok a folyosón. aztán egyszerre csak felsír valaki a távolban, és mély, szívből jövő zokogás terjed szét az épületben. Vilmos püspök, kérlek, jöjj ide hozzám, fogd meg a kezem, vigyél magaddal a vértanúk ösvényén, a szentek útján. homlokomon az olaj, amivel megkented, széttépett, összetört, meggyalázott testem az űrben lebeg. vigyél engem Jézus jászolához, mutassa az utunkat hulló csillag vagy száguldó üstökös. anyácskám, friss virágot szedek neked.

Ezen írásom a Kakasszóra ébredjetek c. antológiában jelent meg, Nagycsütörtök, húsvéthétfő címen, 2021-ben.)

Az Anyám sírása halkul c. legújabb novelláskötetem már megrendelhető/előrendelhető a jelentősebb könyváruházakban.