(Regényrészlet.)
Onnan ismerszik meg a férfi, hogy álló farokkal ébred. Amíg magától megy a merevedés, addig nem kell aggódnia. Ha viszont nehézségei vannak, akkor ha ránéz egy nőre, máris görcsölnie kell, hogy a lepedőn is összejöjjön. Mert a nagymenő csajoknál nincs második próbálkozás. Kivágnak az ágyukból, csak úgy nyekkensz. Aki meg aggodalmas típus, az eleve ettől retteg, és még úgy sem jön össze neki.
Ezek a fickók veszik el a kevésbé szép nőket, és dugás közben becsukott szemmel másokról ábrándozva csapják be magukat. Persze a másik oldalról is így működik. Csak kevesebb technikai problémával.
Két ember az ágyban, gondolatban mindegyik mással kefél. Így öregszenek meg. Hasonló a hasonlónak örvend. Aszexuális az aszexuálisnak, ösztönlény az ösztönlénynek. Ezért nem fogok megnősülni. Ki akarna egy kurvával élni?
Szóval, ha reggeli merevedés, akkor fiatalság. Hátránya, hogy nehezen megy az első vizelés.
Korán van, zuhanyozok, a mentolos tusfürdő kellemesen bizsergeti a bőrömet. Kisgatyót veszek, sétálgatok a lakásban, a reggeli fényben szemügyre veszem a berendezést, elégedett vagyok. Nett, modern és kényelmes. Úgyszólván testreszabott. Mindenem megvan, remek szülői háttér, nevelési stílusuk, pénzük is van. Egyetem, közben már lakás, most egy darabig a minisztérium, apám akarta, hogy beleszagoljak az állami létbe, hogy aztán ne vágyódjam utána. Se a politikára.
Igaza van, bár amúgy sem vágyódtam. A papa azt mondja, hogy az állam soha nem lesz képes úgy megfizetni az embereit, mint a privát elit. Oda áramlanak az igazi profik. Így van ez mindenütt, nálunk is, csakúgy, mint Amerikában. Példa rá az egyik híres színész minapi ügye. Mindegy, hol, de az állami ügyintézés valamelyik szintjén alacsony a hatásfok. Azaz selejtes. Hiába jó az ügyész, ha rossz a rendőr. Meg fordítva. A bíróság végül csak a selejtben kotorászhat. Kész.
A nagymenők nem buknak. Nincs az az állami alkalmazott, aki tudásban és dörzsöltségben felvehetné a versenyt a sztárügyvédek és adótanácsadók falkáját alkalmazó magánszeméllyel. Amazoknak soha nem lesz elég idejük a felkészülésre, a dolog igazán elmélyült tanulmányozására. Csak a hajtás, a gürizés a szégyenletes bérért.
Megeszem a reggelim, pirítóst koleszterinmentes margarinnal és szénhidrátmentes lekvárral.
Rövid csöngetés, megjött a korai kelésem oka. Gyorsan bekapcsolom a CD-lejátszót, kinyitom az ajtót, csak úgy natúr, a szemérmetlenül dudorodó alsómban. Érzem, hogy a tusfürdő illatát gőzölgi még a testem, kívánatos vagyok.
A csajkó ott áll az ajtóban, szőkén, negyvenöt kilósan. Szájon csókol, fogpaszta ízű sikamlósság, némi nikotinnal keverve. Mondja, hogy most nem lehet, mert megjött neki. Közben roppant aggodalmasan néz. Mondom neki, jó, de azért behívom, igyon egy pohár narancslevet. Megissza, rám néz, vállára teszem a kezem, egészen kicsikét megnyomom, szépen térdre ereszkedik, tíz percen belül kész van, máris rohan tovább boldogan, hogy mégiscsak megoldotta a dolgot, siet, még tizenhárom utcában kell bedobálnia az újságokat. A kiscsajnak különben ez a harmadik mellékállása, egyedül neveli a gyermekét, egyszóval leányanya. Egy hónapomba se került beszervezni egy kis reggeli hetyegésre. Mindenesetre jól indul a napja, én meg kiveszem az ágy alól az odakészített kondomot, elrámolom a fiókba, ha már nem volt szükség rá, ne botránkoztassam meg a takarító öreghölgyet, aki hetente kétszer jön délelőtt, és ma van a napja. Drága, tündéri unokája van, egyszer láttam őket együtt, még pár év és a kicsikéből használható bige lesz.
Nem mosdom meg, száradjon rám a kis újságkihordó nyála, emlékeztessen rá egész nap, ennyi kockázat belefér az életembe. Szépen felöltözök, választékosan, mégis egy árnyalatnyit lezserül, éppen annyira, hogy sportosnak tűnjön.
Lemegyek a garázsba, kijárok a sportkocsimmal, elindulok a hivatal felé. Közben a zene bekapcsol, nézem a nőket, ahogy igyekeznek az iskolába, vagy az idősebbje a munkahelyére, mind üdén, frissen, harcra készen. Kicsinosítják magukat, hogy tetsszenek a főnöknek, a munkatársaknak, vagy az ügyfeleknek, aztán csapzottan, izzadtan, rossz lehelettel, nyúzott közérzettel érkeznek haza, életük párja mellé, hogy kispolgári kérődzésképpen elmondják napi panaszaikat, jól dühbe lovalván magukat, egyfajta sárkánnyá válva, amely szerep az idők során generalizálódik és hétköznapjaik erőforrásaként működik közre mindennapjaik rituáléjában. Ezt aztán jól körülírtam.
Némelyek belesnek rám, különösen a közlekedési lámpák alatt, megnéznek tűzpiros kocsimban, sportos zakómban, Ray-Ben napszemüvegemben, amint mentolos rágóm csócsálom férfias közönnyel. Látom némelyik fehérnépen, szívesen a lába közé kapna, megkarmolászná a borostáimat. Ilyen lehetett ábrándjaik királyfija, ám nálam a hófehér paripán lovaglás nem ásóval, kapával és nagyharanggal végződik. Ezt tudják is, látszólag tudomásul veszik a játékszabályokat, az okosabbja nem is kezd kétszer velem, ám mindig vannak akik valamiféle nőies irracionalitással azt az ábrándot hazudják maguknak, hogy ők majd megszelídítenek, rám teszik bilincseiket, és én leszek az életükben a hű férj, vagy mit tudom én, mi. Az ilyenek később szép elméleteket gyártanak jellemgyengeségem magyarázatára, ami hallatlanul mulattat egy ideig, pedig csupán arról van szó, hogy szeretek változatosan élni.
Beérkezek az átkozott hivatalba, ahogy némelyek nevezik, nekem mindegy, decembernél nem maradok tovább, a papa megvette már az ingatlant az ügyvédi irodának. Atyám sínre tesz, a kamarával is elintézi a dolgot, nem kell aggódnom a hajtás miatt sem, lesz néhány szegény sorú zsenim, akik a pompát megbecsülve húzzák majd az igát, azt mondja a papa, ha nem akarok, akár be se járjak, de be fogok járni, ha már az enyém, és rajta fogom tartani a szemem, a zsenijeimtől meg igyekszem majd mindent eltanulni, ez lesz a papának az én privát ajándékom, hogy lássa, komoly ember lett a fia, tud maga is pénzt csinálni, és majd valamikor, ha úgy gondolja, jó kézben lesz családi vállalkozás. Decemberig azonban hivatali güri, aztán nyaralás, pihi, pihi, lazítás.
Bemegyek az épületbe, kerek szemeket mereszt rám a soros ajtónálló, negyed kilenc van, késtem, ez itt halálos bűn, de nem nekem, mert amióta megmondtam a dr. Gyomorfekélynek, hogy csak év végéig maradok, azóta egyszerűen nem érdekli a személyem, és amit korábban a protektorom miatt kellett elviselnie, most önszántából teszi, látja az alagút végét, reméli távozásom, nyeli a keserű epét láttamra, ahogy mások is.
Felmegyek a liften, aláírom a tacepaót, egyébként teljesen felesleges vezetni, mivel soha, senki nem ellenőrzi, le sem veszik, hanem a következő hónapban ráragasszák az új lepedőt. Miért is vennék, hiszen fix munkaidő van, számolgatni semmi értelme. Amikor a sok ragasztástól már nagyon megvastagodott, akkor lehántják az összest, és kezdődik elölről a szardöngölés.
A logika és a kellem ezen sarokbástyáján nem számít a realitás.
Bemegyek az irodámba, néhány közlöny fekszik az asztalomon, ezeket átolvasom. Marhaszar az egész, ahogy a jenki mondaná, de van benne két alkotmánybírósági határozat, ezeket elolvasom, nagyokat röhögök a körmönfont érvelésen, amivel a derék professzorok megfingatják a törvényhozást, aztán az egészet berakom a szekrényembe a kupac tetejére.
Ha lett volna benne olyan dolog, ami az osztályunkat érinti, akkor kijegyzeteltem volna, miként befolyásolja a főosztály munkáját, és ez bekerült volna a főnök elé. Ez a tevékenységem legjelentősebb része. Semmi izgalmas, veszélyes, megterhelő. Különösképpen, hogy a mi területünket jóformán alig érinti valami. Közben kilenc óra lett, előveszem a tegnap behozott képes magazint, hátradőlök, feldobom a lábam az íróasztalra, nekilátok olvasni. Remek cikkek, jó nők, hideg, számító tekintettel, hosszú lábakkal. Tíz órakor csörög a telefon, a postázóból hívnak, hogy továbbküldhetik-e holnap azt a levelet, amit visszatarttattam. Mivel semmi ilyesmit nem csináltam, kifaggattam az ügyintézőt. Egy szerződésről van szó, mégpedig nagy összegűről. Világos, hogy valami bűzlik, és valaki bele akar keverni valamilyen szemét dologba. Kapásból mondtam, hogy küldjék át az összes papírt a revíziós osztályra. Ezzel megoldottam az ügyet. Azért nem érhet szemrehányás, hogy valamit, ami nem tiszta, átküldök az ellenőrzésre, ugyanakkor távol tartom magam a dologtól, a kezembe sem veszem. A belső revízió majd utánanéz a dolognak. Ha továbbengedik, akkor az az ő felelősségük. Ha nem, az is. Mindenesetre készítek egy feljegyzést a dologról dr. Gyomorfekélynek, hogy szó ne érhesse a ház elejét.
Nem vagyok félénk, egyrészt, csak ideiglenesen vagyok itt, másrészt, amit itt kapok, az a papa által biztosított zsebpénzhez képest bagó. Hülyének azonban ne nézzen senki. És ebben a házban sok a hasonló furcsaság, ami egyáltalán nem érdekel, de hagyjanak ki belőle.
Lefirkantom a feljegyzést, más persze lapítana, én azonban nem vagyok beszarva az öregtől. Ezt ő is tudja, és ez a másik oka annak, hogy békén hagy. A főnökök észreveszik, kit lehet megtaposni, és meg is teszik, hogy ezzel szemléltessék a hatalmukat. A főnök is olyan pária mint az átlag beosztott, tele bizonytalansággal, félelemmel, szorongással. Félti a pozícióját, tart az ellenségeitől, nem bízik a szövetségeseiben, a munkahelyi barátságokban pedig nem hisz.
A feljegyzést kézzel írom, szép, kimunkált, dőltbetűs, határozott írással. Naná, hogy nem fogom Angélára bízni, aki odáig van a Hüllő Ipolyért. Azért, mert az még csak le sem szarja. Engem addig provokált a lány, amíg meg nem dugtam, hát nem volt nagy élmény egyikünknek sem. Utána meg mint aki meg sem ismer, úgy fordult ki. Előtte el se hittem volna, ha valaki azt mondja, hogy hideg lehet egy nő pinája. Hát ennek az volt. Rideg, frigid, fridzsider. De akkor miért volt annyira odáig, hogy hetek óta le se vette a szemét a nadrágom elejéről? Azóta persze változott.
Vele együtt kettőre növekedett azon fehérnépek száma az adminisztrációban, akihez volt közöm. A másik, a szőke kis kurva persze mindig élvezte a dolgot. Már tizenéves korában beszállt a diszkó utáni partikba. Ő aztán tudta, mi a szex, de arról szó se volt, hogy komolyan gondolom. A kis hülye, miután szétkefélte az egész város, azt hitte, rám tapadhat, mert néhányszor beakasztottam neki. Azért nem így működnek a dolgok. Arról nem is szólván, hogy sztupid a lány, fáj, amit mond, idegesít, ahogy gondolkozik, felháborít, ahogy el akar helyezni a maga szűk kis gondolatmenetében.
Ez a munkahelyi kapcsolatok átka, most nincs kivel gépeltessek, ha megkettyinted, utána már nem tisztel, te meg be se panaszolhatod. Nem baj, viszem saját becses kézírásommal.
A góré titkárnője nagyot néz amikor leteszem elé a feljegyzést, persze eléggé profi ahhoz, hogy ne kérdezzen semmit, szépen beleteszi egy műanyag dossziéba, és kedvesen jelzi, hogy tűnjek a francba.
Gondolom, fél percen belül a főnök elé kerül az anyag, ám ehhez el kell hogy kotródjak, mert nem szükséges, hogy észrevegyem az első reakciót, vagy azt, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az általam leírtaknak.
Visszamegyek a szobámba, nincs több dolgom ebédig, gondosan átlapozok egy minőségi férfimagazint, különös figyelmet szentelve a hirdetéseknek. Lassan cammog az idő, a főnök nem reagált még a beadványomra, ez jelentheti azt is, hogy nagy fontosságot tulajdonít neki, meg azt is, hogy egyenesen belevágta a szemetesbe. A fene igazodik ki a kismillió törpe Machiavellin.
Jelez az órám, itt az ebédidő, beugrok a páternoszterbe, irány le, minél gyorsabban ki és el a lerobbant, közönséges, hétköznapi épületből, a tűzpiros sportkocsimban már más a világ, zene be, elvágja kapcsolatot a hivatali szar és az élet között, egyenesen a klubomba, tizenöt perc, előre lefoglalt asztal, kellemes hűvös, palackzöld homály, ezüst étkészlet, míves, faragott karosszékek, mindenütt faburkolat, csend, elegancia, kellem.
Francia hagymalevest rendelek, majd egy leheletkönnyű salátát pirítóssal, hozzá ásványvizet, desszertnek gyümölcstortát. A bokszomban tökéletes nyugalomban táplálkozom, a kalória pont annyi, amit a napi erőkifejtésem igényel. A hely egyszerűen remek, belépés csak klubtagsággal, évi ötvenezer, nem sok, ráadásul leehetem, ahhoz viszont éppen elég, hogy a semmirekellőket távol tartsa.
A pincér, aki angol komornyikot formáz, megjelenik, kis ezüsttálcáján elviszi a hitelkártyámat, hiszen a klubhoz nem illik a készpénz szégyenteljes látványa. Amíg távol van elolvasom a klub híradóját, egy diszkrét, elegáns füzetecskét, amely az étel és italkínálat változásait (bővülését) ismerteti, az ételek elkészítési módját, a hozzávalók származási helyét is gondosan megjelölve. A hitelkártyám közben visszaérkezik, elteszem, elköszönök a komornyiktól aki az ajtóig kísér, az öltönyös gorilla is a nevemen szólítva búcsúzik, ez is a helyhez tartozik.
Be a járgányba, vissza a hivatalba. A lifttel megyek, mert egy kis kreolt látok előtte várakozni. Megszólítom, veszi az adást, kiderül, hogy nemrég kezdett egy másik emeleten. A liftből kiszállván, megkérem, ha felénk jár, nézzen be hozzám, mondom, hogy feltétlenül számítok rá, közben roppant parázna pillantást vetek rá, amitől elpirul, rögtön tudja hány óra, ahogy zárul köztünk az ajtó, még kedvesen integet. Nem fog jönni, nem engedi az önérzete, meg a női logikája, de néha eszébe fog jutni az invitálásom, játszik majd a gondolattal, mi lenne ha… Így aztán felkerül a listámra, és egyszer majd távozóban gálánsan felajánlom, hogy hazaviszem a kis tűzpirossal, amiről már tudni fogja, hogy az enyém, sőt azt is, hogy én vagyok a legnagyobb kan az épületben, amely ismeret, amellett, hogy lelkileg óva inti, be fogja nedvesíteni a csöppnyi bugyiját, megfogadja, hogy vigyáz magára, én pedig figyelmes leszek, és kedves társalkodó, szépen kiteszem a házuk előtt, ő pedig egy kicsit csodálkozik, hogy nem kellett védekeznie ellenem, de egy kicsit csalódott is lesz, és ez az a csalódás, ami miatt igent mond négy-öt nappal később, amikor vacsorázni hívom, elájul majd a klubtól, utána elviszem táncolni egy nívós helyre, és még aznap lehúzom a bugyiját, és akkor ebben már nem fog semmi kivetnivalót találni. Persze az is lehet, hogy nem így lesz, ebben az esetben eggyel több muffot húznak az orromra a pokolban, kockázat nélkül nincs győzelem, van minden vállalkozásban egy megengedett értékhatár, amely alatt még tolerálható, hogy a befektetés nem hozza meg a várt eredményt. Persze az is lehet, hogy már holnap délelőtt „véletlenül” erre jár, benéz hozzám, és a dolgok mozgásba lendülnek. Az egész attól függ, mennyire kiéhezett.
Az asztalomon egy cetli, miszerint a főnök látni kíván. Bemegyek tehát a mi kedélybeteg dr. Gyomorfekélyünkhöz, a titkárnő azonnal beenged, a főnök pedig leültet, közben helytelenítő pillantást vet rám, ami a ficsúros külsőmnek meg legújabb illatszeremnek szólhat, hiszen egy hivatalnoknak tavalyi divat szerinti konfekcióöltönyt kellene hordania, amit harminc százalék árengedménnyel vett a szezonvégi kiárusításon. Arcának sápadtnak kellene lennie, mint akire soha nem süt a nap, enyhén pocakosnak, és ha netán vállon veregetnék, diszkrét porfelhőt illene eregetnie. A főnök persze tudja, hogy ezeket a szimptómákat aligha várhatja tőlem, becsületére szólván nem is kísérli meg az átnevelésem. Valószínűleg az átmenetileg itt dekkoló protekciós alakja sem ismeretlen a hivatal kollektív tudatában, ezért hát marad a helytelenítő pillantás, ami ezúttal élénk érdeklődést takar.
Részletesen beszámoltat, na nem a feljegyzésemről, hanem arról, hogy miért tartottam szükségesnek elkészíteni.
Magyarázatom, amely egy fikarcnyit sem tért el a valóságtól, szemmel láthatóan maximálisan kielégítette, és főúri mozdulattal utamra bocsájt.
Nem megyek vissza a szobámba, hanem a könyvtárba térek, ahol szép komótosan elolvasok néhány jogtudományi szakfolyóiratot. Roppant lényeges, hogy képben maradjak, amire a privát szférába teszem a lábam, hiszen van önbecsülésem, és nem akarok minduntalan apám apanázsából élni, bár az öreg soha nem próbálta rám kényszeríteni az akaratát. Nőt egy szálat se látok a könyvtáros hölgyön kívül, attól pedig isten őrizzen.
Szépen leballagok az irodámba, közben észreveszem, hogy a Hugyos éppen kifele tartott a barlangjából, de láttamra visszarettent. Szomorú dolog, ha az ember a micsodájával csak pössenteni tud, de azt se akkor, amikor ő akarja. Máskülönben tökéletes hivatalnok lenne.
Dr. Hugyos, a hivatal patkánya, aki rejtegetni igyekszik közismert szégyenét. Valószínűleg attól fél, hogy ha megtudják a dolgot, akkor sajnálni fogják. Valójában mindenki tudja, és senki nem sajnálja. Mások szörnyűségeit látván az emberek hajlamosak arra gondolni, milyen lenne nekik annak a bőrében. Ezt a behelyettesítést szokták tévesen a sajnálattal azonosítani. Kivéve persze a fasisztákat. Dr. Talán Ipoly, a Hüllő az fasiszta. A Hugyos-Röfögőst megveti és lenézi. Selejtnek tartja. Ha tehetné, elgázosítaná. No persze engem is. Az ő szemében semmirekellő vagyok. A képlet az esetemben is működik. Mi lenne, ha fiatal lenne, kisportolt, jóképű, gazdag, hatalmas libidóval, stb. A kísérő érzés az irigység. Mert a Hüllőnek valószínűleg nem egykönnyen áll fel.
Így megy ez. Szarok rájuk. A Hüllő lesben áll, hideg és mozdulatlan. A Patkány oson, vinnyog, menekül, lukat fúr, abba bújik. A Gyomorfekély meg nézi őket, és szedi a savcsökkentő tablettákat. Ez az életterük, alig fél év és itt hagyom őket.
Az irodámban szépen összepakolok az asztalomon, nem nagy munka, nem sok mindent mozdítottam, ahogyan máskor se.
Szépen becsukom magam mögött az ajtót, elindulok a páternoszter felé, elhaladok Hüllő Ipoly mellett, megelőzöm, megyek tovább, eszünkbe se jut köszönni egymásnak, az csak akkor kikerülhetetlen, ha frontálisan találkozunk. Itt minden régi kolléga így van a többivel.
A páternoszternek az az előnye, hogy a hölgyek kihagyják, én meg nemigen óhajtok a főosztály hölgydolgozóinak társaságában leledzeni. Csaknem valamennyien utálnak. Van aki azért mert megvolt, van aki azért, mert nem, ezek száma barátnőikkel hatványozódik. Lehet, hogy nem kéne kivárnom az év végét?
Nem fogok még egyszer ebbe a verembe esni. Annyi jó bringa szaladgál az épületen kívül, lehetne belőle száz is, és az itteniek előtt csak növelné a tekintélyemet. Így meg, hogy szervezeten belül párosodtam, kiutál a társadalom. Igaza volt apámnak, hogy gyakorolnom kell az állami szférában. Azt mondta: „Inkább ott kövesd el, fiam, a hibáidat, mint amikor már a család pénze függ tőle. És az kurvaélet, hogy el fogod követni őket, mert mindenki elkövet minden hibát, amit csak lehet, legalább egyszer.” Hát ezért a gondolatmenetért lett apám multimilliomos, és ezért fogok kitartani december végéig, hogy aztán új életet kezdjek az új évben. Változni addig már nem fogok. Megdugom a kis kreol újoncot, meg még másokat is, akik hagyják magukat. A hivatalon kívül meg annál is többet. Ha egyszer megnősülök, úgyis vége lesz a jó világnak. Csak mint apám, hébe-hóba, lopva, titokban.
Az idő soha-soha meg nem áll, dalolták a ruszki kémfilmben, amiben Iván mindent kilesett, amit csak lehetett. Nem állt meg, ebben igazuk volt. A mostani formám is higgadtabb, mint a kamaszkori diszkózások idején. Kíváncsi vagyok, milyen leszek negyven évesen.
Kiugrok a páternoszterből, előttem tizenöt méterre fordul ki a kapun a kis kreol, a feneke egyszerűen lenyűgöző, erre mondják, hogy még a szarjából is meg lehetne enni tíz dekát. Izgalmas érzés úgy látni a vadat, hogy tudod: előbb-utóbb elejted.
Csaknem minden nő megszerezhető. Van, aki pénzzel, van, aki kitartással, van, aki csábítással, ha igazán akarja az ember, akkor meglesz. Nekem, istennek hála, izgalmas külsőm van, amolyan ínyencfalat vagyok, de ahogy a vénasszonyok mondják, nem ez a fő, csak egy fokkal legyél szebb Belzebubnál. Az a fontos, hogy megtalálja benned, amit éppen keres. Ez lehet a szex, a biztonság, a gondoskodás, lehet az apa vagy a fivér figurája, magányának elűzője, leigázója stb. Előfordul azonban, hogy egyszerűen egy élvezetre vágyó kis bestia, aki éppúgy használ, mint te őt, etcetera.
Imádom a nőket. A birtoklási vágyuk az, ami később a konfliktusokat okozza. Ó istenem, engedd, hogy ezt a tüneményes seggűt is megszerezzem! Nincs igazság, ha kisiklik a kezem közül. A kárpótlás csak egy másik tüneményes seggű lehet, de az már nem az eredeti, az már nem a nyeremény, nem a hódítás, csak jóféle pótszer.
Lassítottam közben, hogy figyelemmel kísérhessem a tüneményes útvonalát, észrevettem, hogy egy gyors pásztázással végigsöpört a tekintete a parkolón, a cél az én kis tűzpirosom volt, tehát már hallott rólunk, véleményt alkotott, a fenét érdekli, hogy jót vagy rosszat, a lényeg a látótérbe kerülés. A kis kreol meg caplat messze, egyedül a gyalogosforgalomban, nem várja senki, tehát ha van is valakije, az már nem jön elé, ha van is, takaréklángon rotyog a szerelem.
Beülök a négykerekűbe, elhajtok a teniszklubba, lejátszok néhány menetet a pocakos főszerkesztővel, apám régi barátjával, aki majd megcsinálja a bújtatott reklámot az irodámnak. Kímélem őt is, magamat is, utána megiszunk egy diétás kólát, másnap fallabdázunk majd egy másik helyen. Elszórakoztat néhány politikai sztorival, úgy csinálok, mintha érdekelne, aztán lelépek. Otthon csend fogad, ezen mindig meglepődök, pedig ki várhatna, ha csak nem a takarítónőm bakfislánya az anyja pótkulcsával? A gondolattól még a zuhany alatt is tart a merevedésem, férfiasan megállom, hogy rá ne rántsak, szárazra törlöm magam, eszek egy szelet pirítóst sonkás vajkrémmel, iszok rá egy pohár paradicsomlét jégkockával.
Felhívom apámat, bejelentem, hogy a hétvégén természetesen otthon leszek, előveszek egy szakkönyvet, elolvasok egy fejezetet. Közben beesteledett, sportos szerelést húzok, irány a Zanzibár. Ez egy táncos-mulatós hely, nőt felcsípni való, drága okádék. Bemegyek, a bárpulthoz ülök, rendelek valamit, nézem a kurvákat, aztán hirtelen elmegy a kedvem az egésztől. Hazamegyek, útközben betérek egy éjjel-nappaliba, veszek egy minőségi bonbont az én kis újságkézbesítő desszertemnek. Még soha nem kapott tőlem semmit egy-egy üdítőn kívül, most biztosan meglepődik. Mit ad isten, én is. Mielőtt elalszom, az jár az eszemben, belefér-e a nagy doboz édesség az újságkosarába, a sok hírlap közé.
(A megbecstelenítő hét egy fiktív közigazgatási rendszer öt különböző szereplőjének egy-egy napját meséli el egy hét folyamán. Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)
