Author Archives: Győry Domonkos

About Győry Domonkos

Győry Domonkos szerzői honlapja. Álnéven publikáló jogász, könyvtáros, mediátor, könyvtárigazgató.

ROTTENBILLER

Published by:

Rottenbiller utca, tegnap este. Egy kopasz úriember kék marmonkannából üzemanyagot tölt egy zöld Hondába. Piros ruhás asszonyság figyeli a műveletet, csípőre tett kézzel.
Odébb egy közintézményben jól táplált hölgyek tornáznak, a nyitott ablakon kiárad a hőség.
A telefon túloldalán elhunyt kollégámról beszélnek.
Fornetti helyett pizzaszeletet vásárolok.
Az utolsó győri gyors fülkéjében kínai fiú alszik. Párja időnként megsimogatja.
Nem kapcsolom fel a villanyt.

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

KÖZEPÉBEN

Published by:

Csütörtök este, Kálmán Imre expressz. Fél órával az indulás előtt már nem volt helyjegy, fájós lábammal mégis felkecmeregtem, ez volt az utolsó győri vonat a Keletiből. Az egyik fülkében csak egy hatvanas úr, beszédes, jó kedélyű. Neki sincs helyjegye, ő Németországba utazik, és hálókocsit szeretett volna, azokból viszont már reggel se volt. Mindazonáltal optimista, mivel azt reméli, hogy a menekülteket Győrben úgyis leveszik a vonatról, aztán kényelmesen utazhat.

Üzletember, rutinos, gyorsan és leheletfinoman letesztel, hogy potenciális üzletfél vagyok-e, de nem erőlteti a dolgot.
Az indulás előtt tíz perccel megtelik a vonat, azaz inkább telezsúfolódik, a vagon egy sprotnis dobozra emlékeztet.

Az üzletemberrel megbeszéljük a migráns kérdést, azt, hogy milyen kerítés kellene valójában, meg határőrség és a többi…

Kelenföldön újabb felszállók, megérkezik ülésem jogos használója, így felállok, kimegyek a folyosóra. Erre felpattan a korábban mellettem ülő értelmiségi forma szír srác, és oxfordi angolsággal igyekszik rábeszélni, hogy üljek a helyére. Én nyögvenyelős angolsággal próbálom hárítani, de nem hagyja. Tíz perc múlva annak az ülésnek is felbukkan a gazdája, megint a folyosón, most egy másik szír srác erőlteti, hogy vegyem át az ülőhelyét. Nem akarom, de nincs apelláta. Talán az őszülő szakállam teszi…

Szemben egy szír család, az asszony terhes, a férj ölében egy plédbe burkolt csecsemő.

Az üzletemberrel megvitatom a geopolitikai realitásokat, a család öt év körüli kislánya közben úgy néz dióbarna szemével, mintha értené. Vagy mint aki a csodát várja. Tőlem.

A családfő előveszi a telefonját, izgatottan tárgyalja a másik sráccal, hogy mennyi idő még Vienna, az üzletemberrel összenézünk, tudván, hogy Bécs messzebb van, mint remélik.

A jegykezelő elcsigázott, de gyengéden udvarias mindenkivel, elmondja és mutogatja, merre van a helyes számú vasúti kocsi, türelmes, mint aki nagybetegnek magyarázza a kórházi látogatás szabályait.

Megjelenik egy szemrevaló újságíró hölgy, örömmel fedezi fel bennünk az európait, elmondja, hogy Bécsig váltott jegyet, ekként kívánva tanulmányozni a helyzetet, de már megbánta, hogy felszállt erre a vonatra. Telefonjával stikában lefotózza az apa ölében szundikáló csecsemőt.

Reménytelenebbnek érzem a helyzetüket, mint talán ők maguk. Átsuhan a fejemen, hogy valamelyiküknek oda kellene adnom a tárcámban lapuló készpénzt, aztán elhessegetem magamtól a kósza késztetést.

Komáromnál nagyot köszönök az útitársaknak, aztán centinként elkezdek araszolni az ajtó felé. A tömött folyosón szemből igyekszik az újságírónő, amint elpréselődünk egymás mellett, mondja, hogy siet a fülkéjébe, mert ott van a személyigazolványa. Biztos, ami biztos.

Leszállok, a peronon a higgadt rendőrfalanx éppen a kesztyűjét húzza. Feketét, öntapadósnak vizionálom.

A váróteremből kicsit leselkedek, udvarias-rutinos mederben halad a járat kiürítése. Tétovaság a korábbi utasok körében, csak a hatvanas üzletember szaporáz nagy mosollyal a kalauz mögött a hálófülkés kocsik irányába.

Aztán leszállni látom a szír családot, a kislány mintha egyenesen rám nézne, gyorsan megfordulok, és elindulok a közelben parkoló gépkocsim irányába.
Tekintete beleég a hátam közepébe.

 

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

KONSPIRÁCIÓ

Published by:

Tanácstalanul az élelmiszerboltban. Negyvenkilós őzgida nagy dobozt cipel. Megvárom amíg lerakja, aztán megkérdezem tőle, hogy tartanak–e konzervnyitót?
Szép szemébe rettegés költözik, megismétli a kérdésemet, és alig hallhatóan leheli a nemleges választ.

– Nem baj – mondom –, a konzerv amúgy sem egészséges.

– Valóban nem – élénkül fel, majd ijedten körbepillant.

– Nem hallották meg – mondom.

– Nem hallották – ismétli.

– Köszönöm – felelem.

– Szívesen – suttogja.

Elindulok a dinnyék irányába.

 

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

BIG FINISH

Published by:

Vasárnap tolom a Penny Marketben, százas helyett kulcstartóérme a kocsiban. Rajta lóg a negyvendekás kulcscsomóm, nem hivatalos életrajzomként, súlyosan lengedezve. Aztán elkóborolok a kefirek irányába. Amire visszatérek, a bevásárlókocsi sehol. Kulcskérdés. Iszkolok a polcok között, míg meglátom kerek fejű ő uraságát a toalettpapírok földjén nézelődni.

– Ne haragudjon, ez az én kocsim – mondom.

– Ez nem a magáé – válaszolja enyhén affektálva.

– Benne lógnak a kulcsaim – válaszolom.
Megszemléli, hosszan, töprengve.

– Miért rakta oda a kulcsát? – kérdezi, ravaszkás malacszemét szúrósan rám meresztve.
– Nyilvánvalóan nem szexuális ajánlat akart lenni – felelem egészen halkan és bársonyosan.

Vállat von, kiemeli a kocsiból a vécépapírját, a melléhez szorítja a csomagot, óvatosan hátrálni kezd. A gurigák nejlonján hivalkodó márkanév a retinámba vésődik: Big Finish.
Megragadom a kocsi fülét, én is hátrálni kezdek.

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

TANGÓ

Published by:

Pár napja a kánikulában, belső sávban a pirosnál. Előttem ősöreg Renault Clio, benne négy huszonéves srác, melós nadrágjuk kantárja a vállukon, nyakuk vörös, hajuk rövid, a Clio pedig úgy megsüllyed, mintha cementes zsákkal lenne megrakva. A cirka négyszáz kiló azonban nem szürke por, se mormotaháj, hanem izom. Barátsággal szemlélem őket, egyfelől, mert megszoktam, hogy az országúton főként előre nézzek, másfelől ők is Renault-ban utaznak, a kisebbikben, amihez képes csatahajóban érezhetem magam az öreg Megane kombi terében. Aztán arra leszek figyelmes, hogy a kicsi kocsi szinte megtekeredik a benne ülők fészkelődésétől, a tüsifrizurák egy irányba forognak, és rendkívüli élénkség uralkodik el a járműben. Ennek okát a szélső sávban várakozó BMW utasai szolgáltatják, két csini harminc közeli hölgy, csak az egyiküket látom igazán, de mindketten mocorognak a kuncogásukhoz illően, gazdagok és szépek és éberek. A hölgyvezető baljával takarja az arcát, már-már a kormányra borul, közben szomszédjának is gesztikulál, és kétség sem fér ahhoz, hogy éppen a Clio utasainak tesztoszterongőzős izgatottságát reagálja le. A Clio anyósülésén lévő srác nagy, elálló fülével radarra emlékeztet, már nyitná az ajtót, ami bizonyos rémülettel tölt el, mivel tudom, hogy mindjárt zöldet kapunk, és haladnék tovább. És tényleg jön a zöld, radar-fiú marad, a lányok bekanyarodnak a Jereváni út felé, de a BMW-t vezető hosszú hajú, fekete vagy sötétbarna lány, kicsit kifordított csuklóval, ami csak a szebbik nem mutatványa lehet, óvatosan integet a cliós fiúknak, hófehér műkörmével dobolva a BMW oldalsó ablakán.
A fiúk egyenesen tovább, majd balra a Penny Market parkolójába.
Viszonylag nyugodt hétköznap, kora délután.
Alig van forgalom.

 

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

Fekete címkés

Published by:

Péntek este. Két tagbaszakadt mackó brummog előttem a Lidlben. Egyiken zöld, másikon kék kezeslábas és pufajka, nehéz olajszag burkolja be őket. A polc italkínálatára koncentrálnak, iszonyú figyelemmel.
– Most én hívlak meg Téged! – mondja a zöld pufajka, dörmögéséből nagylelkűség és az e fölötti elérzékenyülés sugárzik.
– A fekete címkést vedd meg, amit Te szeretsz – feleli hasonló tónusban a kék pufajka.
Csendben várom, hogy elférjek mellettük, közben elmémben barátságosabbra színeződik a “szesztestvér” kifejezés.

Starbucks

Published by:

Délelőtt a Közép Európai Mediációs Intézet portré-fotózására indultam. Fél órával korábban érkeztem a Király utca megjelölt műterem-lakása elé, pontosságmániám győzött, és a fenyegető csőtörés elhárítása érdekében a közeli Starbucksban vásároltam egy szójás lattét. Azt súgta ugyanis a szimatom, hogy az emeleti pihenős-részben találok mosdót. Ami egyébként számzárral nyílt, és mivel a blokkot kivételesen nem dobtam el, már csak egy angol úr állt közöttem és a megkönnyebbülés titkos kamrája között.
Az angol azt mondta, hogy ő már régóta vár, menjek inkább a nőibe, biztos oda is jó a kódom. Megtettem. Utána mondtam az angolnak, hogy ez egy briliáns ötlet volt, és kivételesen még a szórendet sem kevertem össze. Talán emiatt kapott kedvet ő is a női toaletthez. Ahogy bement, hirtelen hölgysor keletkezett az addig csöndes folyosón, hálátlanul kaján mosollyal vettem az irányt a fényképész felé.
Lift híján három emeletet caplattam felfelé, ezúttal hálaimát rebegve a brit nemzetközösség iménti képviselője felé. Odabent az elnök úr fogadott, sajnálkozva közölve, hogy le kell venni a cipőt a fotózáshoz. Mondtam, hogy semmi baj, nem lyukas a zoknim, mire bársonyos hangon visszasúgta, hogy az sem lenne gond, ha lyukas lenne, mert csak derékig látszunk. Körbenéztem, nem messze tőlem hasonlóan “vékonyka”, joviális, sötét zakós úriember várakozott, fekete zokniban, nagy komolyságosan. Megérkeztem.

(Ez a szösszenet a Profán kötet megjelenése után keletkezett.)

Tulajdonképpen

Published by:

Győr, a Vásárcsarnoknál lévő TESCO mögötti, nyomorúságosan zsúfolt utat teljes egészében eltorlaszolja egy nehézkesen manőverező, rozzant teherautó. Egyre többen várakozunk mögötte, előttem egy csillogó WW Passat, utánam a fél város. A Passatban ülő hölgy pár percig bírja, aztán belefekszik a dudába. Végtelennek tűnő kürtölés után kipattan a járműből, hogy tréningruhába csomagolt nyolcvan kilójával nyomatékosítsa haragját.

Szőkére festett, letapadt haját a szél se kapja fel, fekete szemöldökét haragosan az égig húzza, némileg duzzadt orcájából az orkán süvölt.
Pillanatokon belül a másik gépkocsivezető is a porondra perdül, az ő tréningruhája máshonnét való, és széles gesztusokkal ad elő egy mélységesen alulszocializált kommunikációs repertoárt, keresztültörve mindenféle személyes zónán, halált és rothadást ígérve üvöltve.

Amikor úgy tűnik, hogy tettlegességbe fordul az előadás, leengedem az ablakom, eszemben sincs szólni, ennyi is elég, a teherkocsi vezetője észleli, hogy egy potenciálisan szavahihetőnek tűnő szemtanú figyel. A hölgy közben a járművemhez rohan, feltépi az ajtaját, és rám förmed:

– Uram, tegyen valamit!

Visszacsukom az ajtót és a távolodó teherautó platóján billegő használt kartonok után mutatok:

– Hölgyem, indulhat, szabad az út!

Durcásan visszaül, elindul a kocsisor. Szépen, követési távolságot betartva ballagunk, aztán az első útkereszteződésnél a teherautós és a Passat nagy ívben balra, én meg kis ívben jobbra fordulok.

Tulajdonképpen nem történt semmi.

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

Dr. Ficsúr

Published by:

 

(Regényrészlet.)
Onnan ismerszik meg a férfi, hogy álló farokkal ébred. Amíg magától megy a merevedés, addig nem kell aggódnia. Ha viszont nehézségei vannak, akkor ha ránéz egy nőre, máris görcsölnie kell, hogy a lepedőn is összejöjjön. Mert a nagymenő csajoknál nincs második próbálkozás. Kivágnak az ágyukból, csak úgy nyekkensz. Aki meg aggodalmas típus, az eleve ettől retteg, és még úgy sem jön össze neki.

Ezek a fickók veszik el a kevésbé szép nőket, és dugás közben becsukott szemmel másokról ábrándozva csapják be magukat. Persze a másik oldalról is így működik. Csak kevesebb technikai problémával.

Két ember az ágyban, gondolatban mindegyik mással kefél. Így öregszenek meg. Hasonló a hasonlónak örvend. Aszexuális az aszexuálisnak, ösztönlény az ösztönlénynek. Ezért nem fogok megnősülni. Ki akarna egy kurvával élni?

Szóval, ha reggeli merevedés, akkor fiatalság. Hátránya, hogy nehezen megy az első vizelés.

Korán van, zuhanyozok, a mentolos tusfürdő kellemesen bizsergeti a bőrömet. Kisgatyót veszek, sétálgatok a lakásban, a reggeli fényben szemügyre veszem a berendezést, elégedett vagyok. Nett, modern és kényelmes. Úgyszólván testreszabott. Mindenem megvan, remek szülői háttér, nevelési stílusuk, pénzük is van. Egyetem, közben már lakás, most egy darabig a minisztérium, apám akarta, hogy beleszagoljak az állami létbe, hogy aztán ne vágyódjam utána. Se a politikára.

Igaza van, bár amúgy sem vágyódtam. A papa azt mondja, hogy az állam soha nem lesz képes úgy megfizetni az embereit, mint a privát elit. Oda áramlanak az igazi profik. Így van ez mindenütt, nálunk is, csakúgy, mint Amerikában. Példa rá az egyik híres színész minapi ügye. Mindegy, hol, de az állami ügyintézés valamelyik szintjén alacsony a hatásfok. Azaz selejtes. Hiába jó az ügyész, ha rossz a rendőr. Meg fordítva. A bíróság végül csak a selejtben kotorászhat. Kész.

A nagymenők nem buknak. Nincs az az állami alkalmazott, aki tudásban és dörzsöltségben felvehetné a versenyt a sztárügyvédek és adótanácsadók falkáját alkalmazó magánszeméllyel. Amazoknak soha nem lesz elég idejük a felkészülésre, a dolog igazán elmélyült tanulmányozására. Csak a hajtás, a gürizés a szégyenletes bérért.

Megeszem a reggelim, pirítóst koleszterinmentes margarinnal és szénhidrátmentes lekvárral.

Rövid csöngetés, megjött a korai kelésem oka. Gyorsan bekapcsolom a CD-lejátszót, kinyitom az ajtót, csak úgy natúr, a szemérmetlenül dudorodó alsómban. Érzem, hogy a tusfürdő illatát gőzölgi még a testem, kívánatos vagyok.

A csajkó ott áll az ajtóban, szőkén, negyvenöt kilósan. Szájon csókol, fogpaszta ízű sikamlós­ság, némi nikotinnal keverve. Mondja, hogy most nem lehet, mert megjött neki. Közben roppant aggodalmasan néz. Mondom neki, jó, de azért behívom, igyon egy pohár narancs­levet. Megissza, rám néz, vállára teszem a kezem, egészen kicsikét megnyomom, szépen térdre ereszkedik, tíz percen belül kész van, máris rohan tovább boldogan, hogy mégiscsak megoldotta a dolgot, siet, még tizenhárom utcában kell bedobálnia az újságokat. A kiscsajnak különben ez a harmadik mellékállása, egyedül neveli a gyermekét, egyszóval leányanya. Egy hónapomba se került beszervezni egy kis reggeli hetyegésre. Mindenesetre jól indul a napja, én meg kiveszem az ágy alól az odakészített kondomot, elrámolom a fiókba, ha már nem volt szükség rá, ne botránkoztassam meg a takarító öreghölgyet, aki hetente kétszer jön délelőtt, és ma van a napja. Drága, tündéri unokája van, egyszer láttam őket együtt, még pár év és a kicsikéből használható bige lesz.

Nem mosdom meg, száradjon rám a kis újságkihordó nyála, emlékeztessen rá egész nap, ennyi kockázat belefér az életembe. Szépen felöltözök, választékosan, mégis egy árnyalatnyit lezserül, éppen annyira, hogy sportosnak tűnjön.

Lemegyek a garázsba, kijárok a sportkocsimmal, elindulok a hivatal felé. Közben a zene bekapcsol, nézem a nőket, ahogy igyekeznek az iskolába, vagy az idősebbje a munkahelyére, mind üdén, frissen, harcra készen. Kicsinosítják magukat, hogy tetsszenek a főnöknek, a mun­ka­­társaknak, vagy az ügyfeleknek, aztán csapzottan, izzadtan, rossz lehelettel, nyúzott közér­zet­tel érkeznek haza, életük párja mellé, hogy kispolgári kérődzésképpen elmondják napi pa­na­­szaikat, jól dühbe lovalván magukat, egyfajta sárkánnyá válva, amely szerep az idők során generalizálódik és hétköznapjaik erőforrásaként működik közre mindennapjaik rituáléjában. Ezt aztán jól körülírtam.

Némelyek belesnek rám, különösen a közlekedési lámpák alatt, megnéznek tűzpiros kocsim­ban, sportos zakómban, Ray-Ben napszemüvegemben, amint mentolos rágóm csócsálom férfias közönnyel. Látom némelyik fehérnépen, szívesen a lába közé kapna, megkarmolászná a borostáimat. Ilyen lehetett ábrándjaik királyfija, ám nálam a hófehér paripán lovaglás nem ásóval, kapával és nagyharanggal végződik. Ezt tudják is, látszólag tudomásul veszik a játékszabályokat, az okosabbja nem is kezd kétszer velem, ám mindig vannak akik valamiféle nőies irracionalitással azt az ábrándot hazudják maguknak, hogy ők majd megszelídítenek, rám teszik bilincseiket, és én leszek az életükben a hű férj, vagy mit tudom én, mi. Az ilyenek később szép elméleteket gyártanak jellemgyengeségem magyarázatára, ami hallatlanul mulattat egy ideig, pedig csupán arról van szó, hogy szeretek változatosan élni.

Beérkezek az átkozott hivatalba, ahogy némelyek nevezik, nekem mindegy, decembernél nem maradok tovább, a papa megvette már az ingatlant az ügyvédi irodának. Atyám sínre tesz, a kamarával is elintézi a dolgot, nem kell aggódnom a hajtás miatt sem, lesz néhány szegény sorú zsenim, akik a pompát megbecsülve húzzák majd az igát, azt mondja a papa, ha nem akarok, akár be se járjak, de be fogok járni, ha már az enyém, és rajta fogom tartani a szemem, a zsenijeimtől meg igyekszem majd mindent eltanulni, ez lesz a papának az én privát aján­dékom, hogy lássa, komoly ember lett a fia, tud maga is pénzt csinálni, és majd valamikor, ha úgy gondolja, jó kézben lesz családi vállalkozás. Decemberig azonban hivatali güri, aztán nyaralás, pihi, pihi, lazítás.

Bemegyek az épületbe, kerek szemeket mereszt rám a soros ajtónálló, negyed kilenc van, késtem, ez itt halálos bűn, de nem nekem, mert amióta megmondtam a dr. Gyomorfekélynek, hogy csak év végéig maradok, azóta egyszerűen nem érdekli a személyem, és amit korábban a protektorom miatt kellett elviselnie, most önszántából teszi, látja az alagút végét, reméli távozásom, nyeli a keserű epét láttamra, ahogy mások is.

Felmegyek a liften, aláírom a tacepaót, egyébként teljesen felesleges vezetni, mivel soha, senki nem ellenőrzi, le sem veszik, hanem a következő hónapban ráragasszák az új lepedőt. Miért is vennék, hiszen fix munkaidő van, számolgatni semmi értelme. Amikor a sok ragasz­tástól már nagyon megvastagodott, akkor lehántják az összest, és kezdődik elölről a szardöngölés.

A logika és a kellem ezen sarokbástyáján nem számít a realitás.

Bemegyek az irodámba, néhány közlöny fekszik az asztalomon, ezeket átolvasom. Marhaszar az egész, ahogy a jenki mondaná, de van benne két alkotmánybírósági határozat, ezeket elol­va­som, nagyokat röhögök a körmönfont érvelésen, amivel a derék professzorok megfingatják a törvényhozást, aztán az egészet berakom a szekrényembe a kupac tetejére.

Ha lett volna benne olyan dolog, ami az osztályunkat érinti, akkor kijegyzeteltem volna, mi­ként befolyásolja a főosztály munkáját, és ez bekerült volna a főnök elé. Ez a tevékenységem legjelentősebb része. Semmi izgalmas, veszélyes, megterhelő. Különösképpen, hogy a mi területünket jóformán alig érinti valami. Közben kilenc óra lett, előveszem a tegnap behozott képes magazint, hátradőlök, feldobom a lábam az íróasztalra, nekilátok olvasni. Remek cikkek, jó nők, hideg, számító tekintettel, hosszú lábakkal. Tíz órakor csörög a telefon, a postázóból hívnak, hogy továbbküldhetik-e holnap azt a levelet, amit visszatarttattam. Mivel semmi ilyesmit nem csináltam, kifaggattam az ügyintézőt. Egy szerződésről van szó, még­pedig nagy összegűről. Világos, hogy valami bűzlik, és valaki bele akar keverni valamilyen szemét dologba. Kapásból mondtam, hogy küldjék át az összes papírt a revíziós osztályra. Ezzel megoldottam az ügyet. Azért nem érhet szemrehányás, hogy valamit, ami nem tiszta, átküldök az ellenőrzésre, ugyanakkor távol tartom magam a dologtól, a kezembe sem veszem. A belső revízió majd utánanéz a dolognak. Ha továbbengedik, akkor az az ő felelősségük. Ha nem, az is. Mindenesetre készítek egy feljegyzést a dologról dr. Gyomorfekélynek, hogy szó ne érhesse a ház elejét.

Nem vagyok félénk, egyrészt, csak ideiglenesen vagyok itt, másrészt, amit itt kapok, az a papa által biztosított zsebpénzhez képest bagó. Hülyének azonban ne nézzen senki. És ebben a házban sok a hasonló furcsaság, ami egyáltalán nem érdekel, de hagyjanak ki belőle.

Lefirkantom a feljegyzést, más persze lapítana, én azonban nem vagyok beszarva az öregtől. Ezt ő is tudja, és ez a másik oka annak, hogy békén hagy. A főnökök észreveszik, kit lehet megtaposni, és meg is teszik, hogy ezzel szemléltessék a hatalmukat. A főnök is olyan pária mint az átlag beosztott, tele bizonytalansággal, félelemmel, szorongással. Félti a pozícióját, tart az ellenségeitől, nem bízik a szövetségeseiben, a munkahelyi barátságokban pedig nem hisz.

A feljegyzést kézzel írom, szép, kimunkált, dőltbetűs, határozott írással. Naná, hogy nem fogom Angélára bízni, aki odáig van a Hüllő Ipolyért. Azért, mert az még csak le sem szarja. Engem addig provokált a lány, amíg meg nem dugtam, hát nem volt nagy élmény egyikünk­nek sem. Utána meg mint aki meg sem ismer, úgy fordult ki. Előtte el se hittem volna, ha valaki azt mondja, hogy hideg lehet egy nő pinája. Hát ennek az volt. Rideg, frigid, fridzsider. De akkor miért volt annyira odáig, hogy hetek óta le se vette a szemét a nadrágom elejéről? Azóta persze változott.

Vele együtt kettőre növekedett azon fehérnépek száma az adminisztrációban, akihez volt közöm. A másik, a szőke kis kurva persze mindig élvezte a dolgot. Már tizenéves korában beszállt a diszkó utáni partikba. Ő aztán tudta, mi a szex, de arról szó se volt, hogy komolyan gondolom. A kis hülye, miután szétkefélte az egész város, azt hitte, rám tapadhat, mert néhányszor beakasztottam neki. Azért nem így működnek a dolgok. Arról nem is szólván, hogy sztupid a lány, fáj, amit mond, idegesít, ahogy gondolkozik, felháborít, ahogy el akar helyezni a maga szűk kis gondolatmenetében.

Ez a munkahelyi kapcsolatok átka, most nincs kivel gépeltessek, ha megkettyinted, utána már nem tisztel, te meg be se panaszolhatod. Nem baj, viszem saját becses kézírásommal.

A góré titkárnője nagyot néz amikor leteszem elé a feljegyzést, persze eléggé profi ahhoz, hogy ne kérdezzen semmit, szépen beleteszi egy műanyag dossziéba, és kedvesen jelzi, hogy tűnjek a francba.

Gondolom, fél percen belül a főnök elé kerül az anyag, ám ehhez el kell hogy kotródjak, mert nem szükséges, hogy észrevegyem az első reakciót, vagy azt, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az általam leírtaknak.

Visszamegyek a szobámba, nincs több dolgom ebédig, gondosan átlapozok egy minőségi férfimagazint, különös figyelmet szentelve a hirdetéseknek. Lassan cammog az idő, a főnök nem reagált még a beadványomra, ez jelentheti azt is, hogy nagy fontosságot tulajdonít neki, meg azt is, hogy egyenesen belevágta a szemetesbe. A fene igazodik ki a kismillió törpe Machiavellin.

Jelez az órám, itt az ebédidő, beugrok a páternoszterbe, irány le, minél gyorsabban ki és el a lerobbant, közönséges, hétköznapi épületből, a tűzpiros sportkocsimban már más a világ, zene be, elvágja kapcsolatot a hivatali szar és az élet között, egyenesen a klubomba, tizenöt perc, előre lefoglalt asztal, kellemes hűvös, palackzöld homály, ezüst étkészlet, míves, faragott karosszékek, mindenütt faburkolat, csend, elegancia, kellem.

Francia hagymalevest rendelek, majd egy leheletkönnyű salátát pirítóssal, hozzá ásványvizet, desszertnek gyümölcstortát. A bokszomban tökéletes nyugalomban táplálkozom, a kalória pont annyi, amit a napi erőkifejtésem igényel. A hely egyszerűen remek, belépés csak klubtagság­gal, évi ötvenezer, nem sok, ráadásul leehetem, ahhoz viszont éppen elég, hogy a semmire­kellőket távol tartsa.

A pincér, aki angol komornyikot formáz, megjelenik, kis ezüsttálcáján elviszi a hitelkár­tyá­mat, hiszen a klubhoz nem illik a készpénz szégyenteljes látványa. Amíg távol van elolvasom a klub híradóját, egy diszkrét, elegáns füzetecskét, amely az étel és italkínálat változásait (bővülését) ismerteti, az ételek elkészítési módját, a hozzávalók származási helyét is gondosan megjelölve. A hitelkártyám közben visszaérkezik, elteszem, elköszönök a komornyiktól aki az ajtóig kísér, az öltönyös gorilla is a nevemen szólítva búcsúzik, ez is a helyhez tartozik.

Be a járgányba, vissza a hivatalba. A lifttel megyek, mert egy kis kreolt látok előtte várakozni. Megszólítom, veszi az adást, kiderül, hogy nemrég kezdett egy másik emeleten. A liftből kiszállván, megkérem, ha felénk jár, nézzen be hozzám, mondom, hogy feltétlenül számítok rá, közben roppant parázna pillantást vetek rá, amitől elpirul, rögtön tudja hány óra, ahogy zárul köztünk az ajtó, még kedvesen integet. Nem fog jönni, nem engedi az önérzete, meg a női logikája, de néha eszébe fog jutni az invitálásom, játszik majd a gondolattal, mi lenne ha… Így aztán felkerül a listámra, és egyszer majd távozóban gálánsan felajánlom, hogy haza­viszem a kis tűzpirossal, amiről már tudni fogja, hogy az enyém, sőt azt is, hogy én vagyok a leg­nagyobb kan az épületben, amely ismeret, amellett, hogy lelkileg óva inti, be fogja nedve­síteni a csöppnyi bugyiját, megfogadja, hogy vigyáz magára, én pedig figyelmes leszek, és kedves társalkodó, szépen kiteszem a házuk előtt, ő pedig egy kicsit csodálkozik, hogy nem kellett védekeznie ellenem, de egy kicsit csalódott is lesz, és ez az a csalódás, ami miatt igent mond négy-öt nappal később, amikor vacsorázni hívom, elájul majd a klubtól, utána elviszem táncolni egy nívós helyre, és még aznap lehúzom a bugyiját, és akkor ebben már nem fog semmi kivetnivalót találni. Persze az is lehet, hogy nem így lesz, ebben az esetben eggyel több muffot húznak az orromra a pokolban, kockázat nélkül nincs győzelem, van minden vállal­kozásban egy megengedett értékhatár, amely alatt még tolerálható, hogy a befektetés nem hozza meg a várt eredményt. Persze az is lehet, hogy már holnap délelőtt „véletlenül” erre jár, benéz hozzám, és a dolgok mozgásba lendülnek. Az egész attól függ, mennyire kiéhezett.

Az asztalomon egy cetli, miszerint a főnök látni kíván. Bemegyek tehát a mi kedélybeteg dr. Gyomorfekélyünkhöz, a titkárnő azonnal beenged, a főnök pedig leültet, közben helyte­lenítő pillantást vet rám, ami a ficsúros külsőmnek meg legújabb illatszeremnek szólhat, hiszen egy hivatalnoknak tavalyi divat szerinti konfekcióöltönyt kellene hordania, amit harminc százalék árengedménnyel vett a szezonvégi kiárusításon. Arcának sápadtnak kellene lennie, mint akire soha nem süt a nap, enyhén pocakosnak, és ha netán vállon veregetnék, diszkrét porfelhőt illene eregetnie. A főnök persze tudja, hogy ezeket a szimptómákat aligha várhatja tőlem, becsületére szólván nem is kísérli meg az átnevelésem. Valószínűleg az átmenetileg itt dekkoló protekciós alakja sem ismeretlen a hivatal kollektív tudatában, ezért hát marad a helytelenítő pillantás, ami ezúttal élénk érdeklődést takar.

Részletesen beszámoltat, na nem a feljegyzésemről, hanem arról, hogy miért tartottam szükségesnek elkészíteni.

Magyarázatom, amely egy fikarcnyit sem tért el a valóságtól, szemmel láthatóan maximálisan kielégítette, és főúri mozdulattal utamra bocsájt.

Nem megyek vissza a szobámba, hanem a könyvtárba térek, ahol szép komótosan elolvasok néhány jogtudományi szakfolyóiratot. Roppant lényeges, hogy képben maradjak, amire a privát szférába teszem a lábam, hiszen van önbecsülésem, és nem akarok minduntalan apám apanázsából élni, bár az öreg soha nem próbálta rám kényszeríteni az akaratát. Nőt egy szálat se látok a könyvtáros hölgyön kívül, attól pedig isten őrizzen.

Szépen leballagok az irodámba, közben észreveszem, hogy a Hugyos éppen kifele tartott a barlangjából, de láttamra visszarettent. Szomorú dolog, ha az ember a micsodájával csak pössenteni tud, de azt se akkor, amikor ő akarja. Máskülönben tökéletes hivatalnok lenne.

Dr. Hugyos, a hivatal patkánya, aki rejtegetni igyekszik közismert szégyenét. Valószínűleg attól fél, hogy ha megtudják a dolgot, akkor sajnálni fogják. Valójában mindenki tudja, és senki nem sajnálja. Mások szörnyűségeit látván az emberek hajlamosak arra gondolni, milyen lenne nekik annak a bőrében. Ezt a behelyettesítést szokták tévesen a sajnálattal azonosítani. Kivéve persze a fasisztákat. Dr. Talán Ipoly, a Hüllő az fasiszta. A Hugyos-Röfögőst megveti és lenézi. Selejtnek tartja. Ha tehetné, elgázosítaná. No persze engem is. Az ő szemében semmirekellő vagyok. A képlet az esetemben is működik. Mi lenne, ha fiatal lenne, kisportolt, jóképű, gazdag, hatalmas libidóval, stb. A kísérő érzés az irigység. Mert a Hüllőnek való­színűleg nem egykönnyen áll fel.

Így megy ez. Szarok rájuk. A Hüllő lesben áll, hideg és mozdulatlan. A Patkány oson, vinnyog, menekül, lukat fúr, abba bújik. A Gyomorfekély meg nézi őket, és szedi a sav­csökkentő tablettákat. Ez az életterük, alig fél év és itt hagyom őket.

Az irodámban szépen összepakolok az asztalomon, nem nagy munka, nem sok mindent mozdítottam, ahogyan máskor se.

Szépen becsukom magam mögött az ajtót, elindulok a páternoszter felé, elhaladok Hüllő Ipoly mellett, megelőzöm, megyek tovább, eszünkbe se jut köszönni egymásnak, az csak akkor kikerülhetetlen, ha frontálisan találkozunk. Itt minden régi kolléga így van a többivel.

A páternoszternek az az előnye, hogy a hölgyek kihagyják, én meg nemigen óhajtok a főosztály hölgydolgozóinak társaságában leledzeni. Csaknem valamennyien utálnak. Van aki azért mert megvolt, van aki azért, mert nem, ezek száma barátnőikkel hatványozódik. Lehet, hogy nem kéne kivárnom az év végét?

Nem fogok még egyszer ebbe a verembe esni. Annyi jó bringa szaladgál az épületen kívül, lehetne belőle száz is, és az itteniek előtt csak növelné a tekintélyemet. Így meg, hogy szerve­zeten belül párosodtam, kiutál a társadalom. Igaza volt apámnak, hogy gyakorolnom kell az állami szférában. Azt mondta: „Inkább ott kövesd el, fiam, a hibáidat, mint amikor már a család pénze függ tőle. És az kurvaélet, hogy el fogod követni őket, mert mindenki elkövet minden hibát, amit csak lehet, legalább egyszer.” Hát ezért a gondolatmenetért lett apám multimillio­mos, és ezért fogok kitartani december végéig, hogy aztán új életet kezdjek az új évben. Változni addig már nem fogok. Megdugom a kis kreol újoncot, meg még másokat is, akik hagyják magukat. A hivatalon kívül meg annál is többet. Ha egyszer megnősülök, úgyis vége lesz a jó világnak. Csak mint apám, hébe-hóba, lopva, titokban.

Az idő soha-soha meg nem áll, dalolták a ruszki kémfilmben, amiben Iván mindent kilesett, amit csak lehetett. Nem állt meg, ebben igazuk volt. A mostani formám is higgadtabb, mint a kamaszkori diszkózások idején. Kíváncsi vagyok, milyen leszek negyven évesen.

Kiugrok a páternoszterből, előttem tizenöt méterre fordul ki a kapun a kis kreol, a feneke egyszerűen lenyűgöző, erre mondják, hogy még a szarjából is meg lehetne enni tíz dekát. Izgalmas érzés úgy látni a vadat, hogy tudod: előbb-utóbb elejted.

Csaknem minden nő megszerezhető. Van, aki pénzzel, van, aki kitartással, van, aki csábítással, ha igazán akarja az ember, akkor meglesz. Nekem, istennek hála, izgalmas külsőm van, amolyan ínyencfalat vagyok, de ahogy a vénasszonyok mondják, nem ez a fő, csak egy fokkal legyél szebb Belzebubnál. Az a fontos, hogy megtalálja benned, amit éppen keres. Ez lehet a szex, a biztonság, a gondoskodás, lehet az apa vagy a fivér figurája, magányának elűzője, leigázója stb. Előfordul azonban, hogy egyszerűen egy élvezetre vágyó kis bestia, aki éppúgy használ, mint te őt, etcetera.

Imádom a nőket. A birtoklási vágyuk az, ami később a konfliktusokat okozza. Ó istenem, engedd, hogy ezt a tüneményes seggűt is megszerezzem! Nincs igazság, ha kisiklik a kezem közül. A kárpótlás csak egy másik tüneményes seggű lehet, de az már nem az eredeti, az már nem a nyeremény, nem a hódítás, csak jóféle pótszer.

Lassítottam közben, hogy figyelemmel kísérhessem a tüneményes útvonalát, észrevettem, hogy egy gyors pásztázással végigsöpört a tekintete a parkolón, a cél az én kis tűzpirosom volt, tehát már hallott rólunk, véleményt alkotott, a fenét érdekli, hogy jót vagy rosszat, a lényeg a látótérbe kerülés. A kis kreol meg caplat messze, egyedül a gyalogosforgalomban, nem várja senki, tehát ha van is valakije, az már nem jön elé, ha van is, takaréklángon rotyog a szerelem.

Beülök a négykerekűbe, elhajtok a teniszklubba, lejátszok néhány menetet a pocakos főszer­kesztővel, apám régi barátjával, aki majd megcsinálja a bújtatott reklámot az irodámnak. Kímélem őt is, magamat is, utána megiszunk egy diétás kólát, másnap fallabdázunk majd egy másik helyen. Elszórakoztat néhány politikai sztorival, úgy csinálok, mintha érdekelne, aztán lelépek. Otthon csend fogad, ezen mindig meglepődök, pedig ki várhatna, ha csak nem a takarítónőm bakfislánya az anyja pótkulcsával? A gondolattól még a zuhany alatt is tart a merevedésem, férfiasan megállom, hogy rá ne rántsak, szárazra törlöm magam, eszek egy szelet pirítóst sonkás vajkrémmel, iszok rá egy pohár paradicsomlét jégkockával.

Felhívom apámat, bejelentem, hogy a hétvégén természetesen otthon leszek, előveszek egy szakkönyvet, elolvasok egy fejezetet. Közben beesteledett, sportos szerelést húzok, irány a Zanzibár. Ez egy táncos-mulatós hely, nőt felcsípni való, drága okádék. Bemegyek, a bárpult­hoz ülök, rendelek valamit, nézem a kurvákat, aztán hirtelen elmegy a kedvem az egésztől. Hazamegyek, útközben betérek egy éjjel-nappaliba, veszek egy minőségi bonbont az én kis újságkézbesítő desszertemnek. Még soha nem kapott tőlem semmit egy-egy üdítőn kívül, most biztosan meglepődik. Mit ad isten, én is. Mielőtt elalszom, az jár az eszemben, belefér-e a nagy doboz édesség az újságkosarába, a sok hírlap közé.

(A megbecstelenítő hét egy fiktív közigazgatási rendszer öt különböző szereplőjének egy-egy napját meséli el egy hét folyamán. Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)

A szivaros

Published by:

Elhanyagolt, elhagyott fészer valahol az isten háta mögött.
Odakinn vihar tombol, meg-megrázza a korhadt deszkafalakat.
Mindenütt szétdobált, foszladozó szalmazsákok.
Az egyiken középkorú férfi ül, cseppet sem ideillő öltözékben.
Komótosan szivarozik. Előtte, egy fatuskón nyitott
szivarosdoboz. Kicsapódik a bódé ajtaja, egy férfi érkezik.
Szemmel láthatóan megörül a Szivaros láttán. Belép, beteszi
az ajtót. Amaz gunyorosan nézi a másikat.

SZIVAROS Jöjjön beljebb! Kér egy szivart?

MÁSIK Nem dohányzom. Ért a kocsikhoz? Lerobbantam.
Innét kábé két kilométerre.
Pokolian kihalt ez a vidék. Örülök,
hogy találkoztam valakivel. Tudna rajtam
segíteni?

SZIVAROS Az út felől jött? Mázlija van. Nem
tudta, hogy ez mocsaras terület? No,
persze, hogy nem. Épeszű ember nem
vágott volna neki, így éjszaka.

MÁSIK Nincs már sötét. Hajnalodik. A láp meg
odébb van. Könnyen felismertem, botanikus
vagyok. Érdekes módon, erről
a területről még soha nem hallottam.

SZIVAROS Erre aztán a madár se jár. Nem látta
a tiltó táblákat? Gondolom még az éjjel
tévedt el. Aztán leállt a járgány. Itt
ugyan nem talál szerelőt!

MÁSIK Én nem tudom megjavítani. Technikai
analfabéta vagyok. Nem segítene?

SZIVAROS Üljön már le, utálom, ha a fejem
fölött himbálódznak!

MÁSIK (Leül) Megfizetném…

SZIVAROS Nem erről van szó. Egész egyszerűen,
nem áll módomban segíteni.

MÁSIK Vár valakit? Hagyhatna üzenetet…

SZIVAROS (Némi tűnődés után) Várni nem várok,
de… (Legyint) Nem. Nem segíthetek.

MÁSIK Mit gondol, találok a közelben egy
szervizt? Vagy egy telefonfülkét?

SZIVAROS Sajnos ezzel sem kecsegtethetem.

MÁSIK De maga csak idejött valahogy! Esetleg
ejtőernyőn dobták le?

SZIVAROS Miért ne? Egész jó ötlet. Képzelje
el, mekkorát cuppantam volna, ha a
mocsárba esek! Vagy egy krokodil torkába.

MÁSIK Itt nincsenek krokodilok.

SZIVAROS Nemrég még úgy gondolta, hogy
mocsár sincs. Mit tud egyáltalán?

MÁSIK Például azt, hogy nem ismerem, és
hogy nem akar segíteni.

SZIVAROS Mondjon egyetlen racionális érvet,
miért segítenék magának?

MÁSIK Emberségből.

SZIVAROS Nem elégséges.

MÁSIK Pénzért.

SZIVAROS Nem elégséges.

MÁSIK Azért, hogy megszabaduljon tőlem.

SZIVAROS Végre egy értelmes gondolat!

MÁSIK Cinikus! Hát egye meg a jó fene!
Elindulok az úton, csak találok valahol
egy rendes embert! Jó napot! (Távozni
készül.)

SZIVAROS Várjon! Még nem tud mindent!

MÁSIK (Visszafordul) Attól tartok, épp eleget
tudok.

Hosszú csend.
SZIVAROS (Homlokráncolva) Ők küldték?

MÁSIK (Értetlenül) Kicsodák?

SZIVAROS (Kifelé int) Hát ők! Nem tudja? Persze,
hogy nem… Akkor mégsem…

MÁSIK Mi van magával? (Óvatosan hátrál.)
Rosszul érzi magát? Segítsek valamit?

SZIVAROS (Bánatosan) Nem tud segíteni. Saját
magán sem. Üljön le, és fogja be a
száját!

MÁSIK Válogassa meg a szavait! Egy percig
sem maradok itt!

SZIVAROS Hát jó. Csináljon, amit akar.
A botanikus elindul kifelé. Megáll az ajtóban, visszanéz.

MÁSIK Biztos, hogy jól van?

SZIVAROS Amíg nem nyitja ki az ajtót, addig
mindketten jól vagyunk. Érti?

MÁSIK Nem.

SZIVAROS Ne nézzen így. Nem vagyok részeg,
sem elmebeteg. Bajba kerültem.

MÁSIK (Értetlenül) Magának is lerobbant a kocsija?

SZIVAROS Az enyém jó. Itt áll a fészer túloldalán.
Csak éppen nem mehetek el
vele.

MÁSIK Tehát van jármű. Ne aggódjon, majd
én vezetek.

SZIVAROS Ez nem ilyen egyszerű.

MÁSIK Egyetemista koromban taxiztam. Ha
csak egy karcolást is ejtek, újrafestetem.

SZIVAROS Nem jutnék el a kocsiig.

MÁSIK Majd ideállok az ajtó elé.

SZIVAROS Figyeljen rám! Úgy látom, lassú a
felfogása. Mutatok valamit.
Előhúz a zakója alól egy hatalmas revolvert.

Csend.

SZIVAROS Tegye már le a kezét, nem akarom
bántani! (Elteszi a fegyvert.)

Csend.

SZIVAROS Üljön le, mindjárt összeesik!

MÁSIK (Könyörögve) Nekem gyerekeim vannak!
Ne öljön meg! Váltságdíjat akar? A rokonaim
összerakják!
SZIVAROS Elég a hadovából! Nem akarom
bántani. Véletlenül találkoztunk, nincsenek
terveim önnel! Viszont van itt
néhány dolog, amit jobb ha tud.

A botanikus megszeppenten lecsücsül az egyik zsákra.

SZIVAROS Azért nem mozdulhatok innét,
mert odakinn lesnek rám. Idáig üldöztek,
most csapdában vagyok.

MÁSIK Valamit elkövetett? Megszökött valahonnét?
Nem látszik bűnözőnek.

SZIVAROS Nocsak, megjött a mersze. Igaza
van bogarász úr! Nem vagyok bűnöző.
Legalábbis a törvény betűje szerint.

MÁSIK Akkor ki üldözi?

SZIVAROS Államtitok.

MÁSIK Az is, hogy miért?

SZIVAROS Azt hiszik, tudomásom van valamiről,
amiről nem lenne szabad. Érti?

MÁSIK Valamit kapisgálok. Gyermekkoromban
faltam a kémkönyveket.

SZIVAROS Akkor mindent tud a témáról. Csak
azt nem, hogy a James Bondoknak
aranyerük van, a fegyverük kiszakítja
és összezsírozza a kétszáz dolláros
zakójuk bélését, és amikor… Szóval a
valóság egészen más.

MÁSIK Tehát ön kém?

SZIVAROS Nem.

MÁSIK Mégis üldözik…

SZIVAROS Már mondtam: azt hiszik, tudok valamit.

MÁSIK És jól hiszik?

SZIVAROS Majd bolond leszek megmondani!

MÁSIK (Feláll) Ha idáig követték, mért nem
jönnek be?

SZIVAROS Ostromolni mindig kockázatos.
Fegyver van nálam, és tudok bánni
vele. Ráérnek. Előbb-utóbb ki kell
mennem. Majd akkor… Mint a céllövöldében.

MÁSIK Biztos, hogy nem ugrat?

SZIVAROS Látta a fegyvert…

MÁSIK Tényleg nehéz lehet magának. Most
már értem, mért nem tud segíteni.
Jobb lesz, ha megyek.

SZIVAROS (Szánakozva) Kár volt idejönnie.
Mindketten ugyanabban a pácban vagyunk.

MÁSIK Csak maga. Én már itt se vagyok. Vihetem
a kocsiját?

SZIVAROS (Lemondóan) Szegénykém.

MÁSIK Mit mondott?

SZIVAROS Innét nem jut ki élve.

MÁSIK Fenyeget?

SZIVAROS Én nem. Azok, ott kinn.

MÁSIK Semmi közöm magához.

SZIVAROS Ezt ők nem tudják. Egyenest idejött
a nagy semmi közepére. Úgy fest, mint
egy konspiratív találkozó. Magyarázkodni
se lesz ideje, amint kilép, lelövik.

MÁSIK De hát ártatlan vagyok!

SZIVAROS Lehet, hogy hihetetlen: én is.

MÁSIK Ilyen nincs! Itt demokrácia van. Kimegyek,
előtte kiabálok, hogy megadom
magam, aztán elmondom nekik,
hogyan kerültem ide. A lerobbant kocsim
majd igazol.

SZIVAROS Nem túl hiszékenyek. Itt volt velem.
Ki tudja mit mondtam el… Lehet, hogy
már ön is ismeri a titkot? Egyszerűbb
likvidálni.

MÁSIK Maga gazember.

SZIVAROS Ennyire fájdalmas az igazság?

MÁSIK Az ember az egyik pillanatban még békésen
autózik, a következő másodpercben
pedig pisztolyt szorítanak a
homlokához…

SZIVAROS Az a pisztoly mindig ott volt, csak
nem vette észre.

MÁSIK Ez a duma része. Kocsmai filozófia.

SZIVAROS Nocsak, lehet, hogy mégsem olyan
nyuszi?

MÁSIK (Leül) Gondolkozzunk. Lennie kell
valamiféle megoldásnak. Mindig van
megoldás.

SZIVAROS Igaza van. Én a helyükben már felgyújtottam
volna a pajtát.

MÁSIK (Rémülten körülpillant.) Füstszagot
érzek.

SZIVAROS Nem gyújtják fel. Türelmesek. Nem
hajtja őket senki.

Csend.

MÁSIK Gondolom, arra várnak, hátha jön
még valaki.

SZIVAROS (Felvonja a szemöldökét.) Okos, nagyon
okos…

MÁSIK Tényleg jön valaki?

SZIVAROS Változtatna a lényegen?

MÁSIK Kitér. Mindig csak kitér. Vegye tudomásul,
mindketten ugyanabban a kásában
vagyunk. És ezt maga okozta.
Kutya kötelessége megoldani.

SZIVAROS Mégis, kinek dirigál? Kinél van a
fegyver?

A botanikus nem válaszol.

SZIVAROS (Nyűgösen) Akinél a pisztoly, az dirigál.

MÁSIK Akkor hát dirigáljon. (Csend) Na, csinálunk
valamit?

Hosszú csend.

SZIVAROS Fél a haláltól?

MÁSIK Hülye maga? Ki nem fél?

SZIVAROS Csak a halott nem.

MÁSIK Morbid. Mint egy krimi címe. Tehát
megállapította, hogy nem vagyok halott.

SZIVAROS Egyelőre.

MÁSIK Fenyeget?

SZIVAROS Nem. Ez a rideg valóság. Mindkettőnk
számára. Minden lehetőséget
végiggondoltam. Kitűnően értek az
efféle helyzetek elemzéséhez. Nincs
kiút. Jelen pillanatban a legbölcsebb
semmit nem csinálni, ám ettől még változatlan
marad a helyzet.

MÁSIK Szép kilátások. Pezsgő a hűtőben,
kaviár az asztalon, konzervek
ládaszámra…

SZIVAROS Igen. Előbb-utóbb megéhezünk.
Máris szomjas vagyok. Eltalálta az elemzés
gyenge pontját. A semmittevéssel
is romlik a helyzet.

MÁSIK Okostónik vagyunk. Nincs más hátra,
le a cipővel, lótuszülés és jógameditáció.
Mígnem éhen halunk.

SZIVAROS Előjött a bátorsága?

MÁSIK Félek gyáva lenni.

SZIVAROS Pedig nincs közönség. A hangulat
intim. Hatszemközt az elmúlással.

MÁSIK Maga aztán szép sütemény. Ugye egy
kriptában szokott éjszakázni?

SZIVAROS Ne ízetlenkedjen! A halál komoly
dolog.

MÁSIK Ha nem tévedek, abból él.

SZIVAROS Mindenkinek az a kenyere.

MÁSIK (Undorral) Ismét egy aranyköpés.

Hosszú csend.

MÁSIK Rájöttem, kicsoda maga.

SZIVAROS Nos?

MÁSIK Vámpír.

SZIVAROS Arra a vicces figurára gondol, aki koporsóban
lakik, és szőke tündibündik
vérét szívja?

MÁSIK Maga nem vért szív. Lelkierőt. Azzal
tömi tele a pocakját, s közben a fogait
nyalogatja.

SZIVAROS Érdekes fantáziái vannak. Volt már
analitikusnál?

MÁSIK Ki nem volt már analitikusnál?

SZIVAROS És?

MÁSIK Tudja mit csinálnak a pszichiáterek,
nem? Meghallgatják, behabzsolják a
dolgokat, értő pofával fülelnek, aztán a
végén semmit se mondanak. Az ember
meg azt hiszi, hogy történt valami.

SZIVAROS A magánorvosát is vámpírnak nevezte?

MÁSIK Nem gondolja, hogy túl sokat kérdez?

SZIVAROS Ráérünk…

MÁSIK Akkor én kérdezek. Persze nem fogválaszolni.
SZIVAROS Hallgatom.

MÁSIK Mi jár az agyában? Miként éli meg ezt a
helyzetet?

SZIVAROS Kudarcként. Elhiheti, jó pár akrobatamutatvány
van mögöttem, de ez
csak egy nyavalyás, fonnyadt banánhéj
volt. Maga a helyzet kilátástalan. De az
idő, legyen bármilyen kevés, mindig
hozhat változásokat. Például itt van
Ön. Annak az esélye, hogy idetéved, és
pont most, szinte kifejezhetetlenül
csekély volt. Ugyanígy más is megtörténhet.
Közbejön valami. Megváltoztatják
a döntést. Mit tudom én!
(Csend) Ez kész szónoklat volt. Elégedett?

MÁSIK Köszönöm az őszinteségét. Mondja,
ha az életem árán juthatna ki innét…

SZIVAROS Tudja a választ, és mégis kérdez. Ha
megkapja, akkor meg felhúzza az
orrát. Mindig ezt játsszák. A racionalitás
vakolatát kapirgálják, de titokban
romantikát keresnek alatta. Nagy, megrendítő,
erős érzelmeket. Amitől könynybe
lábad a kispolgár szeme a tévé
előtt, és jóságosnak képzeli magát, miközben
penészes életmódjával fertőzi
a levegőt.

MÁSIK Magának jobb? Csinálja a lelketlen
dolgait, az út végén pedig sintérek várják.
Hiányozni fog egyáltalán valakinek?

SZIVAROS Szar szöveg.

MÁSIK Ismét átment durvába.

SZIVAROS Azt hiszem kivannak az idegeim…

MÁSIK Ebben soha nem kételkedtem.

SZIVAROS Nézze! Idecsöppent egy kész helyzetbe.
Zsörtölődik. Piszkálódik. És
nem bírja felfogni, hogy üres köröket
fut. Térjen észhez!

MÁSIK És ha észhez tértem? Akkor mit csináljak?
Erre mit szól, spion úr?

SZIVAROS Kösse fel magát!
Mélyen hallgatnak. Hirtelen valami egyre erősödő robaj
árasztja el a helyiséget. Mindketten felkapják a fejüket.
A robaj távolodik, majd teljesen elhalkul.

SZIVAROS Kezdődik.

MÁSIK Mi volt ez?

SZIVAROS Helikopter.

MÁSIK Biztos permeteznek.

SZIVAROS Nem. Ezek ők. Ismerem a harci gépeket.
Még a típusát is tudom.

MÁSIK (Gúnyosan) Lám-lám, a szakértelem.

SZIVAROS Pszt! Maradjon csendben! (Előveszi
a pisztolyát. Fülel. Elröhinti magát, aztán
elteszi a fegyvert. Rágyújt egy újabb szivarra.)
Bocsásson meg.

MÁSIK Mért kér bocsánatot?

SZIVAROS Túl messzire mentem.

MÁSIK (Gyanakvással) Miről beszél?

SZIVAROS Játszottam magával.

MÁSIK Azt észrevettem.

SZIVAROS Az egész játék volt.

MÁSIK Milyen játék?

SZIVAROS Ostoba játék.

MÁSIK Ha lehetne, egy kicsit részletesebben…

SZIVAROS Becsaptam. Az egész hazugság volt.
Nem les rám senki. Csak egy régi emlék
miatt jöttem ide.

MÁSIK És a pisztoly?
SZIVAROS Mindig nálam van. Háborús emlék.
Csak vele érzem biztonságban magam.

Hosszú csend.

SZIVAROS Látom, nem hisz nekem.

MÁSIK Mért hinnék?

SZIVAROS Ezúttal őszinte vagyok.

MÁSIK Mi oka van erre?

SZIVAROS Túl messzire mentem. Sajnálom. Jellemgyengeség.
Imádok játszani az emberekkel.
(Csend) Idejöttem felidézni az
ifjúkori emlékeim. Aztán beállított maga.
Megzavart. Feldühített. Gondoltam,
megfingatom.

MÁSIK Tudtam, hogy vámpír.

SZIVAROS Ne haragudjon. Ritkán, de előfordul,
hogy nem tudok parancsolni a természetemnek.

Csend.

MÁSIK Akkor maga nem is kém?

SZIVAROS Kereskedelmi ügynök vagyok.
Híradástechnikai termékeket próbálok
eladni. Nem túl nagy sikerrel.

MÁSIK Értem. És néha fontosnak, titokzatosnak
szeretné érezni magát…

SZIVAROS Erről van szó. Mindenki keresztülnéz
rajtam. Melengetek egy gondolatot,
miszerint fontos ember vagyok,
életbevágó küldetéssel, és jóindulatúan
megmosolygom az embereket, amikor
lekezelnek.

MÁSIK Értem.

SZIVAROS Sokat segít, de néha elfelejtem, hogy
csak ábránd.

Csend.

SZIVAROS Vigye el a kocsit. Megadom a címet,
hol hagyhatja. Én még maradok.

MÁSIK (Gyanakvóan) Tehát elenged?

SZIVAROS Miket kérdez!

Hosszú csend.

MÁSIK És mi van, ha először mondott igazat?
Lehet, hogy játszmázik. Engem akar
felhasználni baleknak. Kimegyek,
aztán lelőnek. Erre mit tud mondani?

SZIVAROS Bízzon bennem! Őszinte vagyok
magához. Nyugodtan kimehet.

MÁSIK (Homlokráncolva) Valami nem stimmel
itt.

SZIVAROS Menjen már, menjen!

MÁSIK Megvan! Maga mért nem jön?

SZIVAROS Majd később…

MÁSIK Tehát azt szeretné, ha engem lőnének
le! Akkor elszelelhetne… Magára vall!

SZIVAROS Mért nem hisz nekem?

MÁSIK Na ne… Egészen idáig össze vissza
beszélt, most meg sértődött, hogy nem
ugrom kútba az első szavára.

SZIVAROS Gyáva? Persze, hogy az. Mindig is
az volt. Ezért ment bogarásznak. Félt
az emberektől.

MÁSIK Semmi közöm a bogarakhoz, nem
tudom, miről beszél, de nem szédít meg.

Hosszú csend.

SZIVAROS Mivel tudnám meggyőzni, hogy
kimehet?

MÁSIK Sétálja körül a fészert. Ha épségben
visszajött, akkor igaza van.

SZIVAROS Nem teszem meg.

MÁSIK Tehát így állunk.
SZIVAROS Félreért. Azért nem megyek ki, mert
ha engednék a követelésnek, akkor
annak olyan íze lenne, mintha nem lennék
szavahihető.

MÁSIK Itt nem ízekről, hanem tényekről van
szó. Valóban nem szavahihető. Sőt
lassan kételyek merülnek fel bennem
az elmeállapotával kapcsolatban is.

SZIVAROS Ne bosszantson, mert…

MÁSIK Lelő? Ugye ezt akarta mondani?

SZIVAROS Tudja mit? Le van szarva! Legyen
magának igaza! Kimegyek. (Feláll)

MÁSIK Oké. Így korrekt. Ha kérhetném, a
fegyvert hagyja itt. Jobb félni, mint
megijedni.

A Szivaros az egyik zsákra dobja a fegyvert, elindul kifelé.
Amint kiért, a Botanikus feláll, hogy kövesse. Már az ajtónál
jár, amikor meghallja a lövéseket. Összerezzen, felveszi
a Szivaros pisztolyát, elteszi. Leül, várakozik. Kis idő
múltán rágyújt egy szivarra. Kicsapódik a pajta ajtaja.
Egy turista forma férfi érkezik. Kellemesen meglepődik,
amint észreveszi a másikat. Az gunyorosan méregeti.

TURISTA Lövéseket hallottam. Vadászik valaki
erre?

MÁSIK (Felé nyújtja a szivarosdobozt.) Foglaljon
helyet. Van elég szivar…

VÉGE

(Az írást tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)