Hátradőlt a padon, tonzúráját a kórházi folyosó csempéjének nyomva. A Lacikára gondolt, harminc éve már sokadszor. Pufók tejcsokireklám arcára, szőke hajára, ahogy kék szemével kimosolyog a sárból: — ­Megint lemaradtunk, Tanár úr. Aztán kúsztak tovább, Lacika ügyelt rá, meg ne előzze, követte, mint adjutáns a tábornokát.

Novák meg se próbálta elmagyarázni bölcsész végzettségének mibenlétét a seregben, ha már annyi halasztás után a bakák közé vezényelték a kellemesebb rigóképző helyett, a képzettségét firtató kérdésre mindössze annyit felelt: jelentem, tanár vagyok. Mivel mindegyik főnökének, legyen az tiszt, altiszt, avagy öregkatona, volt valamiféle iskolai élménye, a válasz telitalálatnak bizonyult. Ez pedig jól jött, mivel akkor rántották be tizenkét hónapra, amikor a másfél évet szolgálók még ott voltak, gonosz tervekkel fogadva az újoncokat.

Vakarta a linóleumot, súrolta a követ, de a vécécsészék közelébe csak akkor került, amikor hajnalban sorba állt a három használható fülke valamelyike előtt. Ezt melegváltásnak nevezték, vélhetően azért, mert miközben az egyikük húzta a gatyáját, a másik már tolta le a magáét, tehát esélye sem volt kihűlni az ülőkének. Ezzel nem lett volna probléma, azonban ha ilyenkor dugult el a rendszer, akkor se állt le a század, és ennek következményét a takarításra kijelölt szerencsétleneknek kellett kezelniük. A kezdők gázálarcot húztak, amit percekkel később öklendezve téptek le magukról, utat engedve a hányadékuknak. A dörzsöltebbek vegyvédelmi köpenyt öltöttek, az arcuk elé pitralonos kendőt kötöttek, és tűzoltófecskendővel purgálták a matériát. Az egyikük bedugta a csövet a fekáliába, a másik rányitotta a csapot. Szerencsés esetben a csatorna felé indult az anyag, de ha visszafelé jött, ruhástul zuhanyoztak utána.

Nováknak ezek csak elméleti ügyek voltak, bár nem volt csókos, valahogy mégis úgy alakult, hogy inkább a tiszti irodákat takarította, és már az alapkiképzést követő első eltávra elmehetett. Ez péntek délutántól hétfő hajnalig tartott, de csak éjfélig időzött a vasútállomással szembeni kricsmiben, mivel a részegeskedés nem az ő műfaja volt, ivott volna szívesen, de nem bírta gyomorral. Ballagott a laktanyaváros utcáján a körlete felé, közben Faludy Villon átköltésén tűnődött, a Holdat nagy, zsíros seggként lógatva a fák fölé, s mellékesen arról fantáziált, miként kezelné meg az öregkatonákat egy AMD-géppisztollyal. Persze nem gondolta komolyan, de azért jólesett képzeletben megadni ennek a bandának, amit érdemelnek, nem is annyira a fizikális tortúráért, hanem a finom lélektani kínzásokért, amit olyan tökélyre fejlesztettek, hogy nem győzött csodálkozni azon, ezek a többségében tanulatlan, pereputtyuk és szomszédságuk által jámbor, megbízható gyereknek ismert, nagyra nőtt óvodások mennyire mesterévé váltak a szekálásnak, a zsarolásnak, az eltávlistáról való lehúzásnak, illetve ennek lebegtetésének. Novák ezer budit kitakarított volna, ha a pszichés terrort azzal megússza.

A második emeleti alegységszintre már higgadtan érkezett, és talán lelkiismerete megnyugtatása végett kezdett dumálni az alegységügyeletes-helyettessel, aki szintén kopasz volt, ezért kinn éjszakázott az aulában, míg a főnöke, a tizedes, valamelyik hálóban húzta a lóbőrt.

A helyettes mindenesetre megérdemelt némi jópofizást, hiszen bent szopott egész hétvégén, de ez a csávó nem volt virágos kedvében, aztán megtudta tőle, hogy a sarokban árválkodó bádogvödör felmosóvizében Lacika agyveleje úszkál apró cafatokban. Ugyanis nem volt olyan szerencsés, hogy szombat-vasárnapra hazamenjen a szülőfalujába, ahol saját forgácsolóműhely várta CNC-esztergával, meg talán nagymama kakaója vastag, zsíros tejből, hozzá emberes parasztkenyérrel. Ehelyett őrségben volt, és az első váltásban szétlőtte a fejét. Sorozatra állította a fegyvert, szóval csúnya világot hagyott maga után. Az őrtorony takarítására a szobatársait vezényelték, némileg büntetésből, hiszen az efféle kötelességszegés egy jó csapatban aligha fordult volna elő, másfelől azzal a tahó érzéketlenséggel, ami a dolgokat errefelé jellemezte. A srácok ultrás vízzel, felmosóronggyal tüntették el a nyomokat, és most itt a vödör, panaszolta a helyettes, benne pedig a Lacika agya, amit a szobatársak nem voltak hajlandóak a retyóba önteni, itt hagyták rá. A főnöke meg elküldte a picsába, előtte hozzátéve, hogy nem akarja itt látni a vödröt, amikor felébred.

– Szóval, most mi legyen, Tanár úr, isten az atyám, én se akarom lehúzni a vécén, arra gondoltam, hogy felkeltem az egyik srácot, aki csirkedarabolóként vonult, tök hülye, az nem csinálna gondot belőle…  Persze ezt már csak Novák hátának mondta, aki iszkolt a mosdóba, aztán némi öklendezés után javasolta, hogy dugják el a vödröt az asztal alá, és ha az ügyeletes tiszt megtette a lefekvés előtti utolsó körét, vigyék le az udvarra, és borítsák ki az épület előtti magyalbokorban.

Huszonöt évvel később Novák látta a televízióban, hogy a laktanyát börtönné alakították, ami meglepte, mivel biztosra vette, az épületek összedőltek azóta, legalábbis használhatatlanná rohadtak a felöntéses súrolások miatt. Ehelyett kényelmesnek és elegánsnak tűnő helyiségeket látott, és eszébe jutott, talán a bokrokat is kivághatták, hiszen a fegyintézetek nem szeretik a rejtőzködésre alkalmas tereptárgyakat.

Elolvasta a kórházi zárójelentését, nem sokat értett belőle, mindenesetre eldöntötte, szokásától eltérően nem néz utána az interneten. Miért is fokozná a rosszat? Ötven után minden nap ajándék.  – A francba, Lacika – morogta, ahogy feltápászkodott. Elhagyta az épületet, elindult a parkoló felé. Ha valaki a kórház ablakából figyelte volna, egy kopaszodó, kövér pasast lát, aki magában beszél és gesztikulál. De senkinek nem tűnt fel, vagy ha esetleg mégis, akkor se találta érdekesnek.