Oltványos órája

És akkor a Szemétláda, ez volt ügyvéd barátunk beceneve, amit ő akasztott széles vigyorral saját magára, félrecsúszott Tarzan-üvöltéssel nekiiramodott, és teljes erőből hátba rúgta a kisérői között távolodó kocsmárost. Azok meg visszafordultak, galléron ragadták, jól megrázták, aztán úgy megverték, mint szódás a lovát. Oltványos Laci tíz méterről figyelte, se nem moccant, se nem nyikkant. Talán még kíváncsiság is lehetett benne. Ezzel némi felhő borult a barátságukra.

Előtte együtt ittak, aztán brahiból, mert a Szemétláda teli volt efféle ötletekkel, szerette letépni más ügyvéd tábláját, vesszen a konkurencia kiáltással, illetve különféle limitáltan jogellenes, de feltétlenül etikátlan akciókba bonyolódni, persze szigorúan talár nélkül és ittasan, nos most arra jutott, mekkora buli lesz lelépni abból a falusi kocsmából fizetés nélkül. Ez azonban nem az a falu volt, ahol ezt megtehette, nem filozófusok, vagy fészbúkhuszárok lakták, hanem olyan emberek, akik a perrendtartáson kívül intézik a nézeteltéréseiket. Legalábbis a csapszék tulajdonosa ilyen ember lehetett, nem a kamera-felvételét küldte el a körzeti megbízottnak, hanem néhány törzsvendéggel, közöttük tán a rend helyi őrével is megfejelve a két piás srác nyomába eredt, és mindegyikük kapott néhány pofont, amit döbbent csodálkozással viseltek. Pár felesért néhány füles, mértéktartó büntetésnek tűnt, és ezzel véget is ért volna a felek közötti elszámolás, ha a Szemétláda nem érzi magát annyira erősnek. Talán nem is kalkulált olyan rosszul, hiszen szép szál legény volt, és azt is tudta, Oltványos Laci olyat képes ütni, amitől a beton is bereped. Csak azzal nem számolt, hogy a másik nem tart vele.

A történet többi részét nem mondta el Bütyi, ezt is csak azért említette, mert rákérdeztem, mi van a társasággal. Öt évig együtt güriztünk, ők hárman már jóval korábbról ismerték egymást, a négyesfogat pedig az egyetem után jött igazán össze. Sokat ittunk, csavarogtunk, nagyokat röhögtünk, együtt úsztunk a Tiszában, én állítólag olyan kecsesen, akár egy betonkeverő. Viszonylag gyorsan kikoptam közülük, talán Bütyi legénybúcsúja volt az utolsó alkalom, ahol jó adag somlói juhfarkra becsókolt sör és szaké után emlékezetes éjszakát töltöttem a toaletten, letolt gatyával, a lavórt ölelgetve.

Oltványost akkor láttam először, amikor mellettem vizelt a szegedi egyetem lepukkadt budijában, és hirtelen áthajolt, szemügyre vett, olyan természetességgel, mintha az a világ legelfogadottabb dolga lenne. Hajában lila festékcsík, zsebórája bikavezető láncon lógott, szóval összességében sokkoló élmény volt, de amikor Bütyit, legrégibb cimboráját megkérdeztem, vajon ez a srác lökött, avagy meleg-e, elkapta a röhögőgörcs, és elmagyarázta, hogy Oltványos bizony minden, csak ezek nem.

Egészen egyszerűen olyan srác, akinél a gondolat és a tett közé nem ékelődik semmiféle késleltetés, ha kíváncsi valamire, akkor megnézi, ha tenni akar valamit, akkor megteszi. A csajokkal is így működik, szándékait, vagy legalábbis gondolatait azonnal és kétértelműség nélkül nyilvánítva ki. Az olümposzi félisten kinézete miatt ez a legtöbbször bejött neki, ráadásul, amikor úgy döntött az anyatermészet, hogy jó alaposan felruházza a férfiasság leglényegesebb kellékével, alighanem megremegett a keze, és az eredeti szándékhoz képest is túlzásba esett.

Oltványos Laci nem pazarolta a szót, a mellette elhaladó lányoknak tömör és egyértelmű indítványokat tett, akik ahelyett, hogy lebüdösbunkózták volna, ahogy az dukál, inkább elnevették magukat, sőt, néhányan visszanéztek. Egyébiránt szexmániás volt, egy alkalommal elmesélte, kamaszként miként szeretkezett a szabászollóval, amit édesanyja meglátott a tanyasi ház ablakán keresztül, és kerek-perec ki is nyilvánította később: láttam ám, hogy ocsmánykodtál, kisfiam.

Laci jól tanult, két tétel között a traktoron pihent, szántott, vetett, permetezett, éppen, amit kellett, és arról is legenda született, hogy amikor adóellenőrzést kapott, az egyik revizor kisasszonnyal felszívódott a tanyájára, és három napig elő se kerültek.

Amikor Bütyi vékony hangon hívott, hogy Oltványos meghalt, elvitte a gyors lefolyású tüdőrák, és a Szemétládával szervezik a temetésre az utazást, visszahívást ígértem, és aztán nem mentem velük. Inkább mennék abba a faluba, ahol cserben hagyta régi cimboráját, a Szemétládát, innék egy felest a kocsmában, ahol a történet elkezdődött, megnézném a söntéspult mögötti férfi izmos vállát, görnyedt derekát, zsíros haját, kopott farmerját, és talán egy bikavezető-láncon lógó zsebórát is, amely nem adna választ a történtekre, de egy halvány sejtéssel megajándékozna. Mert enélkül csak az üres gyanúm marad, hogy Oltványos Laciból azon a részeg estén valami elveszett.