És akkor a Szemétláda, ez volt ügyvéd barátunk beceneve, amit ő akasztott széles vigyorral saját magára, félrecsúszott Tarzan-üvöltéssel nekiiramodott, és teljes erőből hátba rúgta a kísérői között távolodó kocsmárost. Azok meg visszafordultak, galléron ragadták, jól megrázták, aztán úgy megverték, mint szódás a lovát. Oltványos Laci tíz méterről figyelte, se nem moccant, se nem nyikkant. Talán még kíváncsiság is lehetett benne. Ezzel némi felhő borult a barátságukra.


Előtte együtt ittak, aztán brahiból, mert a Szemétláda teli volt efféle ötletekkel, szerette letépni más ügyvéd tábláját, vesszen a konkurencia kiáltással, illetve különféle limitáltan jogellenes, de feltétlenül etikátlan akciókba bonyolódni, persze szigorúan talár nélkül és ittasan, nos most arra jutott, mekkora buli lesz lelépni abból a falusi kocsmából fizetés nélkül. Ez azonban nem az a falu volt, ahol ezt megtehette, nem filozófusok, vagy fészbúkhuszárok lakták, hanem olyan emberek, akik a perrendtartáson kívül intézik a nézeteltéréseiket. Legalábbis a csapszék tulajdonosa ilyen ember lehetett, nem a kamera-felvételét küldte el a körzeti megbízottnak, hanem néhány törzsvendéggel, közöttük tán a rend helyi őrével is megfejelve a két piás srác nyomába eredt, és mindegyikük kapott néhány pofont, amit döbbent csodálkozással viseltek. Pár felesért néhány füles, mértéktartó büntetésnek tűnt, és ezzel véget is ért volna a felek közötti elszámolás, ha a Szemétláda nem érzi magát annyira erősnek. Talán nem is kalkulált olyan rosszul, hiszen szép szál legény volt, és azt is tudta, Oltványos Laci olyat képes ütni, amitől a beton is bereped. Csak azzal nem számolt, hogy a másik nem tart vele.


A történet többi részét nem mondta el Bütyi, ezt is csak azért említette, mert rákérdeztem, mi van a társasággal. Öt évig együtt güriztünk, ők hárman már jóval korábbról ismerték egymást, a négyesfogat pedig az egyetem után jött igazán össze. Sokat ittunk, csavarogtunk, nagyokat röhögtünk, együtt úsztunk a Tiszában, én állítólag olyan kecsesen, akár egy betonkeverő. 
Oltványost akkor láttam először, amikor mellettem vizelt a szegedi egyetem lepukkadt budijában, és hirtelen áthajolt, szemügyre vett, olyan természetességgel, mintha az a világ legelfogadottabb dolga lenne. Hajában lila festékcsík, zsebórája bikavezető láncon lógott, szóval összességében sokkoló élmény volt, de amikor Bütyit, legrégibb cimboráját megkérdeztem, vajon ez a srác lökött, avagy meleg-e, elkapta a röhögő görcs, és elmagyarázta, hogy Oltványos bizony minden, csak ezek nem.
Egészen egyszerűen olyan srác, akinél a gondolat és a tett közé nem ékelődik semmiféle késleltetés, ha kíváncsi valamire, akkor megnézi, ha tenni akar valamit, akkor megteszi. A csajokkal is így működik, szándékait, vagy legalábbis gondolatait azonnal és kétértelműség nélkül nyilvánítva ki. 
Oltványos Laci nem pazarolta a szót, a mellette elhaladó lányoknak tömör és egyértelmű indítványokat tett, akik ahelyett, hogy lebüdösbunkózták volna, ahogy az dukál, inkább elnevették magukat, sőt, néhányan visszanéztek. 


Laci jól tanult, két tétel között a traktoron pihent, szántott, vetett, permetezett, éppen, amit kellett, és arról is legenda született, hogy amikor adóellenőrzést kapott, az egyik revizor kisasszonnyal felszívódott a tanyájára, és három napig elő se kerültek.
Amikor Bütyi vékony hangon hívott, hogy Oltványos meghalt, elvitte a gyors lefolyású tüdőrák, és a Szemétládával szervezik a temetésre az utazást, visszahívást ígértem, és aztán nem mentem velük. Inkább mentem volna abba a faluba, ahol cserben hagyta régi cimboráját a Szemétládát, egy feles mellett ácsorognák pár órát abban a kocsmában, ahol a történet elkezdődött, megnézném a söntéspult mögötti férfi izmos vállát, görnyedt derekát, zsíros haját, kopott farmerját, és talán egy bikavezető-láncon lógó zsebórát is, amely nem adna választ a történtekre, de talán egy halvány sejtéssel megajándékozna.