Volt egyszer egy város: Dominóvár. Az aranyláz idején. Fenn, a hideg, északi télben. És a városnak volt egy seriffje, akit úgy hívtak, hogy Röfi. A városban a sürgés-forgásnál csak a hideg volt nagyobb, és még a harmonikaszó is megfagyott azokon az éjszakákon, amelyeken az élet melegét nyújtó fahasáb egy zacskó aranyrögöt ért, és épeszű atyafi ki nem tette volna a lábát a jeges utcára, ahol a fagy halálos csizmát húzott a lassan lépkedőkre, hogy aztán széttépjék a farkasok.

E város rendjéért Röfi seriff már több mint két évtizede felelt, nem ismert más városokat ezen kívül, és mindenki úgy emlékezett rá, mint aki a város megjelenésével egyidős, és hogy a város rendje és biztonsága neki köszönhető, ő azonban tudta, hogy a kezdeti időktől eltérően már akkorára nőttek a hideg és szürke falak, annyi különös idegen jelent meg a településen, hogy számukat sem tudta, így aztán koránt sem muzsikált úgy mint a kezdeti időkben.

Azokon a baljós éjszakákon, amikor a szánhúzó kutyák sem üdvözölték a közeli erdőből éhes szemmel leselkedő testvéreiket, hanem megsűrűsödött a csend, Röfi seriff tudta, hogy meg kellene töltenie hatlövetűjét, és a ezer gondjától roggyant vállára terítenie medvebőr köpönyegét, kezébe vennie medveölő puskáját, és őrjáratra indulnia a város körül. Ezt a feladatot azonban az évtizedek rutinja során megunta, ismert minden éjszakai zugkimérést, pontosan tudta, kit talál holnap fagyottan, farkasfogak által szántott bőrrel a nehéz szagú kocsmák olajos papírral fedett ablakai alatt. És azt is tudta, hány birkát ragadnak el a farkasok. De mindez már nem jelentett kihívást számára, nem tudta rászánni magát, hogy elnehezült lábát levegye az íróasztaláról, távol kerüljön kedves flaskájától, így maradt a kandalló tüze mellett, és csak hajnalban lőtt ki néhányat a hátsó ablakon, hogy a település lakói az ismerős dörrenések hallatán elégedetten forduljanak ágyikójuk másik oldalára.

Velük ellentétben, Röfi seriff nem aludt jól. Aggódott, hogy mi lesz, ha egyszer rájönnek, hogy csak a levegőbe pufogtat hajnalonként, vagy ha elfoglalják a várost a farkasok. Csendben szenvedett a gondolattól, sőt kínlódásának mélypontján még a kezét is levette egy pillanatra a szék karfájáról. Nem lesz ennek jó vége – gondolta, változtatni kellene. És még mélyebbre húzta a homlokába a sombrerót, rágva-rágva szakálla csücskét tovább.

Röfi seriff, aki nem volt se hülye, se rosszul informált, egy nap megneszelte, hogy egy titokzatos rendfenntartó járőrözik a város körül a hét minden napján, pontosan ugyanakkor és ugyanott. Nem állítja meg se hó, se fagy, se félelem. Teszi a dolgát szakadatlanul, rendíthetetlen kötelességtudattal.

Röfi seriffben igen nagy harag gerjedt, amiért a titokzatos idegen belekontárkodik a munkakörébe, így aztán megolajozta hatlövetűjét, szarvasbőrrel megtisztogatta puskája csövét, három réteg jégeralsót és öt réteg zoknit húzott, majd lesbe állt a város szélén, hogy körmére nézzen az idegennek.

És látta, hogy jön egy árnyék, jön, rendületlenül havon és jégen át, és ahogy körbejár a város szélén, egy furkósbottal fejbe kólintja a betörni készülő farkasokat. Amint végzett egy-egy bestiával, azt gondosan feljegyzi egy noteszbe, és az elejtett vadállatokat szabályos gúlába hordja.

Röfi seriff úgy érezte, hogy az ismeretlen meglopja őt és a várost, hiszen farkasok nélkül nincs félelem, és anélkül talán seriffre se lenne szükség. Nem beszélve arról, hogy a környék hangulatához tartozó farkasüvöltések számát is csökkenti ez a tevékenység, és még az is lehet, hogy az állatvédelmi törvény rendelkezéseit is megsérti a furkósbot használata.

Röfi seriff tehát gondolt egyet, távcsöves puskájával célba vette az idegent. Azonban mielőtt tüzelt volna, a fagy mély álomba ringatta, mintha egy spirálon ereszkedett volna lefelé, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb.

Amikor kinyitotta a szemét, modern és rendezett barakkban találta magát, farkasprém takarók melegében. A célszerűen és egyszerűen berendezett barakkban minden a helyén volt, és a konyhaasztaltól rezzenéstelen arccal figyelte őt egy idegen. A seriff egy pillanat alatt beleizzadt három réteg jégeralsójába, de bátorságot tettetve belepillantott az idegen kávéscsészéjébe, mire az megszólalt: – S10W40 motorolaj. Én ezt fogyasztom. Mert én egy android vagyok.

Röfi seriff megkérdezte az androidot, hogy miért őrzi az embereket. Az elmondta, hogy azért, mivel ez szerepel a programjában. Rőfi seriff ugyan a választ nem értette teljesen, de tudta, hogy a robotok igazat mondanak, így elfogadta a másik feleletét.

Ezt követően Röfi seriff arra volt kíváncsi, honnét tudja az android, hogy mikor és merre és hová kell mennie ahhoz, hogy az emberek biztonságba kerüljenek? Miért nem valami mást csinál ebben a kutya időben?

– Én egy bádogember vagyok. A programom határozza meg a cselekedeteimet. Egyszerűen látom legbelül a feladatom, a szoftverem megsúgja nekem, hogy rajta, ezt halogatás nélkül meg kell csinálnod. – válaszolta az android, és nagyot kortyolt az S10W40 motorolajból.

Röfi seriffet szíven ütötte a válasz egyszerűsége, és ezentúl teljesítette kötelességét, az androiddal együtt járta hajnali útjait, lépteik alatt ropogott a szűz hó, az android furkósbotjának csapásai aláfestő zenét szolgáltak a hatlövetű dörrenéseihez, amire egyre és egyre és egyre kevésbé volt szükség, mivel a farkasok mélyebbre és mélyebbre, sőt még annál is mélyebbre húzódtak vissza a rengetegbe, és végül eljött az a nap, amikor a városból eltűnt a félelem.

És ekkor Röfi seriff leült a csapszékbe az új barátjával, magának egy üveg whiskyt, a társának egy flakon Castrol GTX motorolajat rendelve. És amint csendben iszogattak, Röfi seriff arra gondolt: lehet ugyan bádogból az android, a szíve mégis arany, és most már testvérek őt a tettben, és bizony a működtető programban is, hiszen egyikőjük számára sem kérdés immár, hogy alapvető küldetésük itt a Földön: az emberek nyugodalmas álmát megvédeni.

(NLP Mesterkurzus: kötelességtudat.)

 

(A mesét tartalmazó könyv a kereskedelmi forgalomban megrendelhető.)